Miután egy évtizedet ledolgozott egy gyümölcsfarmon, José Evandro da Silva besokallt. „Úgy éreztem, hogy rabszolgaként dolgozom” – mondja a huszonöt éves férfi. Da Silva tíz évig permetezte gyomirtóval a dinnyéket Északkelet-Brazíliában, mígnem a tavalyi év elején felmondott.

Lábdobogás hallatszott az ajtó felől. Különös, gondolta a pap. Nem várt senkit. Marcos Figueiredo sietve kinyitotta házi templomának ajtaját. Három fegyver csöve meredt rá.

„Előre nézz, ne hátra!” A földművelésből élő Heloisa Daher gyakran hallotta ezt szíriai és libanoni bevándorlókból álló családjától Brazíliában töltött gyerekkorában. Daher élénken emlékszik arra, hogy családja hogyan vitatkozott arabul a vacsoraasztalnál, legalábbis ő ezt gondolta. Szerették volna, ha beilleszkedik a brazil társadalomba, ezért nem engedték neki, hogy arabul tanuljon. De annak ellenére nem csillapodott a vágya, hogy többet megtudjon a gyökereiről, hogy szülei ragaszkodtak hozzá, hogy úgy nőjön fel, hogy csak portugálul beszél.

„Tizenegy golyót lőttek bele, az utcán halt meg” – mesél Ismael Ramos arról a 2006-os napról, amikor Telésforo Ramírezt megölték. A két férfi rendőrjárőr volt Mexikóvárosban, és Ramost máig kísérti a kép, ahogy társa az aszfalton vérzett el.

Raquel Yanac emlékszik arra az éjjelre, amikor rengeteg építőmunkás érkezett betonszállító teherautókkal és a rendőrséggel karöltve, hogy elkezdjék építeni a falat, ami arra volt hivatott, hogy kizárja őket.