Öt hónappal a Playa Girón-i invázió előtt, 1960. november 13-án, a CIA által a szigetország megtámadására Guatemalában kiképzett kubai pilóták olyan guatemalai katonai erőket bombáztak, amelyek felkelést vezettek Miguel Idígoras tábornok kormánya ellen.

Az Eisenhower-kormányzat és a CIA Idígorasnak adott politikai és katonai támogatása megmentette a diktatórikus rezsimet, ami korábban rendelkezésre bocsátott egy birtokot – a Guatemala egyesült államokbeli nagykövetének bátyja, Roberto Alejos tulajdonában álló Helvetiát –, hogy ott katonákat képezzenek ki Kuba megszállására. Erre a támadásra végül a Disznó-öbölben került sor 1961 áprilisában.

A Disznó-öbölben partra szállt emigráns kubaiakat korábban Guatemalában már bevetették - Fotó: Archív

A CIA tisztviselői és kubai ügynökeik arroganciája váltotta ki a guatemalai felkelést, amelynek során katonatisztek egy csoportjának sikerült elfoglalnia a Matamoros laktanyát, és át akarták venni a hatalmat az országban. A felkelők az ország délnyugati részén lévő Retalhuleu támaszpont bezárását, illetve az Idígoras és a vele együttműködő korrupt katonatisztek távozását követelték. Ők annak a Carlos Castillo de Armas bábelnöknek voltak az utódai, akit a CIA 1954-ben, a Guatemala választott elnökének, Jacobo Arbenznek a megdöntése után helyezett az államfői posztra. Castillót egy katona lőtte agyon az elnöki palotában.

Az 1960-as felkelésben részt vettek Ricardo Sesam Pereira és Augusto Vicente Loarca alezredesek (ők lehettek a vezetők), illetve José G. Chicas Lemús őrnagy, Arturo Chur del Cid kapitány és Francisco Orellana hadnagy.

A lázadók elfoglaltak egy laktanyát, ahol megölték Lizandro Ortiz ezredest és Ernesto Juárez Mayen kapitányt. A katonák egy része csatlakozott a felkeléshez, és sok fegyvert zsákmányoltak. Matamorosból Zacapába vonultak, ahol a katonatisztek többsége támogatta a lázadást, és ott csatlakoztak hozzájuk Marco Antonio Yon Sosa, Luis Turcios Lima és Luis Trejo Esquivel hadnagyok.

A felkelés hírére a CIA guatemalavárosi irodája 1960. november 13-án hajnali három órakor üzenetet küldött J. C. Kingnek, az ügynökség nyugati féltekéért felelős washingtoni részlegébe, és arról számolt be, hogy „azonosítatlan erők” katonai támadást hajtottak végre. Egy másik sürgős üzenetben beszámoltak a védelmi miniszternek is, akitől információkat kértek a Guatemala megtámadására alkalmas pozícióban lévő hadihajókról.

A CIA kiképző táborának bezárása

Röviddel ezután a CIA parancsnokság azt ajánlotta, hogy vizsgálják meg a GS-46-007 projekt (a Helvetia birtokon lévő kiképzőtábor) megszüntetésének lehetőségét, és arról számolt be, hogy előkészületek történnek az ottani amerikai egységek és a szigetország megszállására toborzott kubaiak bevetésére a guatemalai lázadók ellen. A CIA tisztviselői jelentést tettek Idígoras erőinek támogatásáról, illetve katonák a kérésnek megfelelően C-46-os és B-52-es repülőgépeken való szállításáról is.

King azt válaszolta, hogy az összes kubai önkéntest riadóztatni kell – ha ez még nem történt meg – és arra utasította a CIA személyzetét, hogy készüljön fel minden eshetőségre. Értesítést kért abban az esetben, ha a helyzet bármennyit is tovább romlana, és nem sokkal később elrendelte a GS-46-007-es terv felfüggesztését, és minden erő egy titkos helyre való evakuálását, hogy támogassák Idígoras kormányát.

Aznap délután három órakor Cristian Herter amerikai külügyminisztert arról tájékoztatták, hogy a zacapai parancsnoki állás, valamint a Puerto Barrios-i katonai bázis és repülőtér az azonosítatlan lázadók kezére került, és megjegyezték, hogy nem tudni, hogy a támadás célja csupán fegyverek, lőszerek és járművek zsákmányolása volt-e, vagy egy nagyobb terv részét képezi.

A nagykövetség egyik munkatársa Puerto Barriosból jelentkezett, és elmondta, hogy a tartomány kormányzóját letartóztatták, és a felkelők rádióadást sugároztak, de ebben nem említették egyetlen az akcióban résztvevő személy vagy szervezet nevét sem.

A délelőtti jelentések arról szóltak, hogy rakétákkal és 50 kaliberes géppuskákkal lőtték Zacapát és a Puerto Barrios-i bázist. A hadsereg a fővárosból odaszállított katonákkal és légi támogatással megkísérelte visszafoglalni Puerto Barriost. Ellenforradalmi kubai pilóták bombáztak, Idígoras pedig ostromállapotot hirdetett és összehívta a kongresszust.

Kubai ellenforradalmárok vezették az amerikai B-26-os repülőgépet

Az amerikai nagykövet a Kuba és Guatemala közötti légtér és vizek megfigyelését kérte, és arra utasította a Guatemalai Légierőt, hogy ne avatkozzanak közbe, ha valamilyen tevékenységet észlelnek ott. 14-e reggelén légi járőrök kezdtek repülni a Hondurasi-öböl feletti légtérben, ahova Idígoras kormányának védelmi minisztere kérésére egy rombolót is küldtek. Kétszáz, a Helvetia birtokon kiképzett kubai önkéntes odavezényléséről is döntöttek, hogy azok felvegyék a harcot a lázadókkal Zacapában és Puerto Barriosban, valamint részt vegyenek az ottani fő tábor védelmében.

Az Egyesült Államok parancsnoksága megjegyezte, hogy a lázadók nincsenek kapcsolatban a kubai kormánnyal, de a gyanú szerint a Guatemalai Munkáspárt (PGT) kommunistáihoz fűzik őket szálak, amit ők azonnal tagadtak.

Idígoras Ricardo Peralta Méndezt nevezte meg a műveletek vezetőjének, és katonákat küldött a lázadók leverésére.

A CIA B-26-os repülőgépével, amit aztán később Kubában is bevetettek, ellenforradalmi kubai pilóták gépágyúzták és bombázták a lázadók által elfoglalt létesítményeket Zacapában és Puerto Barriosban.

Az Egyesült Államok szerepét titokban tartották, hogy védjék a CIA Kuba április 15-i bombázására vonatkozó terveit, és ehhez feláldozták Adlai Stevenson nagykövetet is, aki elnökjelölt volt az előző választásokon. David Attlee Philips, CIA munkatársa nyomást gyakorolt Stevensonra, hogy hamis tanúvallomást tegyen az ENSZ-ben, és mondja azt, hogy a kubai repülőterek elleni támadásokat olyan kubai pilóták hajtották végre, akik aznap dezertáltak, és Kubából szálltak fel, nem pedig Nicaraguából, ahogyan ez valójában történt.

Évekkel később Phillips részt vett a CIA merényletében René Schneider tábornok ellen Chilében, és a Kennedy elnök lelövésének ügyében nyomozó kongresszusi bizottság azt állapította meg, hogy ő volt az az ügynök, aki „irányította” Lee Harvey Oswaldot.

A fegyveres konfliktus végkimenetele

November 13-án a guatemalai emberek feszült helyzetre, fegyveres felkelés hírére ébredtek. 14-én a külügyminisztérium üzenetet küldött az Amerikai Államok Szervezetének, amelyben „Kubából érkező invázióként” számoltak be az eseményekről, amit egyébként maga a CIA is tagadott. A guatemalai kormány és sajtó azt közölte, hogy a lázadókat azonnal semlegesítették, ám azt elismerték, hogy magas rangú katonatiszteket öltek meg a Matamoros laktanyában, ahol katonák csatlakoztak a felkeléshez és lőszereket zsákmányoltak.

Ott a felkelők úgy döntöttek, hogy nyíltan fellázadnak a rezsim ellen, mondván, hogy „az tehetetlen, és ő a felelős az országban uralkodó politikai és gazdasági zűrzavarért”. Azt is hozzátették, hogy együtt kívánnak működni az emberekkel annak a kormánynak a megdöntésében, ami nem veszi figyelembe a guatemalaiak akaratát.

Ezután Zacapa irányába vonultak, hogy csatlakozzanak lázadó katonák egy nagyobb csoportjához, és Guatemala megmentésére szólítottak fel, illetve egy olyan kormány beiktatására, ami társadalmi igazságosságot teremt, és ami a javakat a dolgozó emberek és nem az őket kizsákmányolók javára fordítja.

A kormány légiereje folyamatos támadásokat intézett a lázadók állásai ellen, hogy kiszorítsa őket. A lázadók kulcspozíciói ellen felvonuló katonák, gyalogság és légierő, túlereje, valamint a Helvetiában állomásozó amerikai B-26-os gépekről végrehajtott bombázások eldöntötték a dolgokat.

A kormány bejelentette, hogy a felkelés tizenhárom halottal és hatvan sebesülttel véget ért. A lázadás katonai és politikai vezetői menedékjogért folyamodtak a mexikói nagykövetségen, ötvenkettő katonatiszt pedig Hondurasba menekült.

Mindazonáltal az 1960-as felkelés erős forradalmi mozgalmat hívott életre az országban, és a Marco Antonio Yon Sosa és Luis Augusto Turcios Lima által vezetett November 13-a Mozgalom folytatta az ellenállást a hegyekben.

A fegyveres harc egészen a konfliktus megoldására és befejezésére létrehozott Nemzeti Megbékélési Bizottság felállításáig kitartott, ami végül az 1996-os békemegállapodás megkötésével végezte be munkáját.

Az 1960-as felkelés eredetileg is ilyen véget szeretett volna elérni, de ezt elsősorban a rezsim az Egyesült Államok általi támogatása és a CIA valamint a kubai zsoldosok beavatkozása hiúsította meg.

Írta: Gabriel Molina Franchossi

Forrás: Granma

Fordította: Latin-Amerika Társaság