Emlékek a Kubai Köztársaság Hőse, a kubai-angolai csapatok vezére, Fidencio González Peraza tollából
Fidencio González Peraza ezredes elmondása szerint: „Cangambáról soha nem lehet eleget mesélni.”
30 évvel később még mindig ezernyi emlékkép kavarog a katonai vezető fejében, hiszen a fontos események mind ebben az angolai kisvárosban történtek, alig nyolc nap leforgása alatt. Habár a tüzérség már hónapokkal előtte megkezdte az ostromot, a több mint 80 kubai és a nemzeti hadsereg így is győzedelmeskedett a pusztító ellenséggel szemben, bátorságot és emberi ellenállást nem sajnálva.
A 1983. augusztus 2-10-e között lezajlott cangambai ütközettel kapcsolatban Peraza mindig is a tisztességet és a hazafiságot tartotta a legfontosabbnak. A harc minden szempontból újra és újra megelevenedik, minden elesett elvtársra való megemlékezésben, minden hajnali ágyúdörgésben, minden véres összecsapásban és az éhínségben egyaránt.
„Rendíthetetlenül meg voltunk győződve az egész partra kiterjedő erőfölényünkről. Végig a fejünkben visszhangzottak Fidel parancsnok úr tanításai, ezért soha nem tudtak minket sarokba szorítani, hiszen kitanultuk a legjobb önvédelmi módszereket.”
„És pontosan ezért a legnehezebb pillanatokban, lövészárkokban bujkálva, legbiztatóbb emlékeink voltak az Almeida parancsnok által vezetett Alegría de Pío-i csata fel-felvillanó képei. Az erőt vesztettek minden este megragadták az alkalmat, hogy rákiáltsanak az ellenségre: »Itt senki nem adja fel!«, természetesen néhány káromkodás társaságában.”
Cangamba városában, az ellenállás szelleme átlépett minden lehetséges emberi határt, ugyanis az idővel való versengés hosszabbra nyúlt, mint maga a csata; veszélyhelyzetnek kitéve, csupán egy kerítés mögött elzárva, alig 20 méterre az ellenségtől, víz és élelem nélkül folyt a túlélésért való küzdelem. Ezek az embert próbáló történetek mind fájdalmas képet festenek azokról a különböző élethelyzetekről, amelyekre Peraza ezredes mély tisztelettel és könnyek kíséretében emlékezik.
„Úgy tartják, hogy a háború nagyon nehéz és embert próbáló; de számomra, aki 29 hónapot töltöttem Angolában, a cangambai történetek tragikus, de ugyanakkor rendkívüli példák a túlélésre.
„Például meghozni a döntést az árok átlépéséről, védőfalnak használni egy barátod halott testét, elfogadni azt a szörnyű véletlent, hogy egy rakéta a kórház ablakán keresztül betörve orvosok és más ártatlan emberek életét vette el, vagy elviselni egy hirtelen jött bombázást társaiddal összezárva, mialatt ez villan be az agyadba: Bassza meg, ők az én halottaim! És nem a haláltól való félelem miatt, hanem mert ők az én katonáim voltak.
Ha a végső győzelem lehetséges volt, akkor az nagymértékben köszönhető a hadsereg vezetői támogatásának, a különleges osztag legénységének, akik visszafojtották az ostromot, a havannai katonai csapat főparancsnokának, illetve az angolai főparancsnokságnak, Fidel Castro bátorító levelének, melyet hozzánk intézett, kitartást illetve bizalmat kérve a mentőcsapatok dolgozóinak.
„Minden erőfeszítésünk ellenére is, mindent elveszthettünk volna az életben, kivéve a méltóságunkat. Még a haláltól való félelem sem riasztott el minket, és végül győztünk.”
30 év távlatából, Cangamba már nem ugyanaz a kis afrikai falu neve Peraza számára, ami akkor volt, ami meglepte akkor, amikor átvette ott a parancsnokságot.
„Cangamba az ellenállás szelleme. A mi szellemünk, az a szellem, ami mindig is jellemző volt ránk, kubaiakra, amikor az igazságért harcolunk.”
Dilbert Reyes Rodríguez
Fordította: Gáspár Nikolett