A kis táncosok lelkesen utánozzák ruganyos lábú tanáruk mozgását. Ebben a különleges tánciskolában, amely fölé mangófák tornyosulnak, és távol van a Haiti északi részén lévő Cap-Haitienben uralkodó őrülettől, a gyerekek az Oroszlánkirály előadására tanulják a lépéseket.
A magas betonfal és a szegecselt fémkapuk komoran emlékeztetnek a kinti, túlzsúfolt városban leselkedő veszélyekre. A falakon belül azonban csak közösségi szellem és a becsvágy uralkodik.
A gyerekek számára ez az intézmény több, mint egy iskola - Fotó: Gemma Handy
A hátrányos helyzetűek és az otthonaikat elhagyni kényszerültek oázisának számító Életmentő Tánc (Dance to Save Lives, DTSL) projektet 2012-ben alapították, azzal a céllal, hogy a szegény gyerekeknek egyfajta tudást és céltudatosságot adjanak, esetenként pedig akár fedelet a fejük fölé.
Haiti, amely lakosságának hatvan százaléka körülbelül napi két dollárból él, az amerikai kontinens legszegényebb országa, amit tovább súlyosbít a magas infláció és a mindent átható korrupció.
Az elmúlt hét évben az iskola alapítója, Dieufel Lamisere rengeteg ígéretes fiatallal dolgozott már az ország minden részéről, köztük olyanokkal is, akiknek a 2010-es földrengés miatt el kellett hagyniuk az otthonukat, és olyanokkal is, akiket vitatott módon toloncoltak ki a szomszédos Dominikai Köztársaságból.
A táncórákon és a hozzá illő ruhákon és cipőkön kívül, az adományokból működő projekt fizet is a gyerekeknek, hogy iskolába járjanak.
„Születésem óta szeretem a táncot” – mondta Lamisere a BBC-nek. „De meg voltam bélyegezve, mert a mi kultúránkban sokan úgy gondolják, hogy a fiúk nem táncolnak. Az anyám azt mondta nekem, hogy a tánc a melegeknek való, és hogy szégyent hozok a családra.”
A most negyvenkét éves Lamisere nyolc évig élt az Egyesült Államokban, és ott alapította meg a kortárs és a hagyományos stílust ötvöző Haiti Tánc Társulatot, ami nagy népszerűségre tett szert a nemzetközi közönség körében. 2008-ban hazaköltözött, hogy megossza honfitársaival, amit tanult.
Amikor azonban megérkezett Jacmel üdülőhelyre, sokkolta annak a sok gyereknek a látványa, akik egyedül kószáltak az utcákon, és gyakran, mondja, estek áldozatul szexturistáknak. „Eldöntöttem, hogy tennem kell valamit, hogy lefoglaljam ezeket a lányokat és fiúkat” – mondta.
„Ekkor jött az Életmentő Tánc ötlete. Elkezdtem szórólapokat gyártani ingyenes órákról. Az elsődleges cél az, hogy életeket mentsek az oktatáson keresztül. A második, hogy több lehetőséghez juttassam a szegény környékről származó gyerekeket.”
Az afrikai motívumok, ahonnan a legtöbb haiti ősei származnak, beágyazódtak a modern kultúrába az amerikai kontinensen, és ez alól Haiti sem kivétel.
„Afrikából hoztuk magunkkal a táncainkat, és fontos, hogy ezeket megőrizzük” – mondta Lamisere. „A kultúránk jelent mindent, amik vagyunk; ez határozza meg ahogyan eszünk, beszélünk, öltözködünk.”
A haitiak afrikai gyökereinek egyik máig jelenlévő megnyilvánulása a szinkretikus és gyakran félreértelmezett vudu vallás, amit többféle lélekben való hit és tánccal és énekléssel bemutatott szertartások jellemeznek.
Az ibo például egy olyan tánc, ami a szabadságot jelképezi, és tisztelgés az előtt az ország előtt, ami 1804-ben kivívta a függetlenségét, és ezzel a világ első fekete köztársasága lett. Mozdulatai a rabszolgaság láncaiból való kitörést imitálják.
A gyors mozgás, a vérpezsdítő dobok és a jelmezek tetszenek az iskola növendékeinek, akik jelenleg öt és tizenegy év közöttiek, és akik minden nap próbálnak.
A projekt ugródeszkaként is funkcionál, amely segítségével Haiti gazdag hagyományait el lehet juttatni az ország határain kívülre: a DTSL egyesült államokbeli, brazil, Turks- és Caicos-szigeteki és dominikai köztársaságbeli tánccsoportokkal is együttműködik, és Lamisere reményei szerint ezek a kapcsolatok a jövőben tovább bővülhetnek.
Miután közel három évtizedet töltött a showbizniszben, Lamisere-nek van szeme ahhoz, hogy meglássa, miben van potenciál.
„A gyerekek többsége, akikkel most dolgozom, Cap-Haitien legszegényebb külvárosaiból származik, de különleges tehetségük van” – mondta. „Az iskola lehetőséget biztosít számukra, hogy azt csinálják, amit szeretnek. És mi a jobb számukra, kiszakadni egy olyan városból, amely lop, öl és prostituál, vagy itt lenni és tanulni valamit?”
Távol tartani a gyerekeket az utcáktól egy dolog, de a végső cél az, hogy felkészítse a fiatalokat arra, hogy profi előadóművészek, koreográfusok és oktatók legyenek. Lamisere szívéhez legközelebb álló pártfogoltja a huszonkét éves James Joseph, aki tizenhat éves korában csatlakozott a társulathoz, és azóta Lamisere fiává fogadta őt.
„Akkoriban újdonságot jelentett számomra táncolni. Sokat fejlődtem, és remélem, hogy lesz benne jövőm” – mondta Joseph, aki ma már maga is a DTSL egyik tanára.
„Jó érzéssel tölt el más gyerekeknek segíteni, éppúgy, ahogy Dieufel segített nekem. Nagyszerű látni, ahogyan fejlődnek, különösen, amikor sok időt fektetsz bele, hogy megtanítsd nekik a lépéseket, és aztán azt látod, hogy pontosan úgy csinálják, ahogyan tanítottad nekik” – mondta.
Arra a kérdésre, hogy mit gondol, milyen lenne az élete most, a DTSL nélkül, Joseph először hezitál, aztán ezt mondja: „Nem azt csinálnám, amit most csinálok; talán börtönben lennék, vagy még rosszabb.”
Lamisere szerint az iskola a gyerekek számára az otthon melegét is jelenti. „Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elérjem, hogy a gyerekek velünk töltött ideje kényelmes, élvezetes és örömteli legyen” – mondta. „Vannak, akik azért járnak ide, mert szeretnek táncolni, és egy napon profik szeretnének lenni. Mások egyszerűen csak szeretetet keresnek.”
Írta: Gemma Handy
Forrás: BBC
Fordította: Latin-Amerika Társaság