Bénédicte Desrus fotós és Celia Gómez Ramos újságíró portrét rajzolnak egy rendhagyó mexikóvárosi nyugdíjas otthonról, ami „teret biztosít a méltóságteljes időskorhoz egy csoport kiszolgáltatott nőnek, akik gyakran az egész társadalom számára láthatatlanok.”

A Casa Xochiquetzal csendesen húzódik meg egy nyüzsgő, lepattant városrészen közel Mexikóváros történelmi központjától. A 18. századi téglaépület, ami egykoron bokszmúzeumnak adott helyet, komoly kontrasztot képez a környező vizuális káoszhoz képest. Az idős nőknek menedéket adó egyszerű, de tágas ház egy kertből nyílik. Azonban az itt lakók nem tipikus nyugdíjasok, mint amilyenekkel egy idősek otthonában találkozhatunk.

A nők, akik a Casa Xochiquetzalt az otthonuknak hívják, egykori (és esetenként jelenlegi) szexmunkások. Azután jöttek, hogy az állandó menedékhelyen lakjanak, miután évekig egyórás motelekben dolgoztak, majd pedig – ahogy a fiatalság varázsa megfakult – az utcán éltek. Számos lakó számára ez a ház nyújt életükben először kiszakadást a sokévi erőszakból, kizsákmányolásból és anyagi bizonytalanságból.

Az egykori szexmunkás, Carmen Muñoz akkor határozta el, hogy megnyitja a Casa Xochiquetzalt, amikor egy reggel azt látta, hogy sok más az utcán dolgozó nő mocskos műanyag ponyvákon és zörgő bevásárlókocsikban alszanak. Húsz évnyi lobbijába telt a kormánynál és civil szervezeteknél, amíg meg nem kapta a szükséges támogatást a menedékhely megnyitásához. 2006-ban, miután Mexikóváros önkormányzata rendelkezésre bocsátotta az épületet és vállalta, hogy fizeti az ott lakók élelmezését, a Casa Xochiquetzal fogadta az első lakóit. Ma egy civil szövetség gyűjti az adományokat, amelyekből a fennmaradó szükségleteket fedezik. A szervezetet olyan prominens női művészek, aktivisták és írók hozták létre, akik támogatták Muñoz vízióját.

Nyolc évvel ezelőtti megnyitása óta a ház több mint 250 egykori szexmunkásnak adott menedéket. És ott nemcsak tetőt kapnak a fejük fölé: szociális munkások segítenek a lakóknak felkutatni a rég elveszett születési anyakönyvi kivonatukat és más személyazonosságot igazoló iratokat, amelyeket a mexikóvárosi szédítő bürokrácia megkövetel minden szolgáltatáshoz, az állami egészségügyi ellátástól kezdve a szavazáshoz szükséges pszichológiai tanácsadásig. A Casa Xochiquetzal helyet biztosít a méltóságteljes időskorhoz egy csoport sérülékeny nőnek, akik gyakran a teljesen láthatatlan a teljes társadalom számára. Annak létrehozása világossá tette, hogy néhány ember – köztük maguk a lakók – hogyan állt meg egyszer csak gondolkodni arról, hogy mi történik akkor, amikor a szexiparban dolgozó nők megöregednek.

A jelenleg a Casa Xochiquetzalban lakó 26 nőre kevés házszabály vonatkozik: este be kell jelentkezniük, heti összejöveteleken kell részt venniük, takarítási teendőik vannak, és tilos férfiakat és kábítószert bevinniük. Ami pedig a legfontosabb, a nőknek minden lakó múltjához tisztelettel kell viszonyulnia. Ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Az utcán töltött évek megkeményítették ezeket a nőket, és nehezen engednek fel. Néhányan már a beköltözésük előtt is ismerték egymást – nem barátok, hanem a riválisok voltak a kuncsaftokért folytatott versenyben. És még most is, hogy egy fedél alatt élnek, nem magától értetődő a barátság. Időnként rosszindulatú viták és verekedések törnek ki. Ám a legtöbb lakó rájön, hogy jobb megbeszélni a dolgokat. Amíg megőrzik a békét és betartják a szabályokat, addig a nők intézményen kívül szabadon bonyolíthatnak le kisebb üzleteket – mondjuk házalhatnak édességekkel és cigarettával vagy üzemeltethetnek használt ruhás standot –, sőt továbbra is „árulhatnak szerelmet”, durvát vagy kedveset, választásuk szerint.

A Casa Xochiquetzal lakóinak kevés tulajdonuk van. De akármilyük is van, ragaszkodnak hozzá, legyen az bármilyen jelentéktelen tárgy vagy mindennapos szokás: Raquel üres üvegeket gyűjt, hogy egy kis apróért visszaváltsa őket; Conchita órákig tartó hímzés közben hagyja szárnyalni a képzeletét; Sonia cowboyos képregényeket olvas rongyosra, és közben megszűnik számára a világ (jobban szeret egyedül lenni, amióta meglőtték amikor 13 éves korában megerőszakolták, és ezáltal testének teljes jobboldala lebénult). Sonia épp most kezdett édességet árulni az utcán, barátnőjéhez, Canelához hasonlóan, mivel „többet már nem fogad”, de a ház más női is csinálják a megszokott üzleteiket. Norma, például szereti újra felkeresni „az irodát”, egy lerobbant plázát, ahol sűrűn előfordulnak a dolgozó lányok és a kuncsaftjaik, és ahol mindenki még mindig emlékszik rá. María Isabel pedig füzeteket ír tele a verseivel.

Ebben a késői életszakaszban a nők álmai szerények: kibékülni az elidegenedett gyerekeikkel, és felkészülni a békés eltávozásra. Mégis, mindennapi teendőik során a nők továbbra is ötletesek, viccesek maradtak, kiapadhatatlan csípős utcai bölcsességgel. És végül megmenekültek attól a sorstól, amitől egykoron féltek – attól, hogy az utcán éri őket a halál, névtelenül, és egy jeltelen sírba temetik őket –, és kényelemben öregedhetnek meg, olyan nők között, akiket szintén egy ilyen ijesztő jövőkép megvalósulásának lehetősége kísértett.

Írta: Bénédicte Desrus és Celia Gómez Ramos

Forrás: Creative Time Reports