Az elmúlt hetekben hazánkba látogatott Jorge Winter argentin antropológus végzettségű politikai aktivista, akivel a Latin-Amerika Társaságnak volt szerencséje interjút készíteni, amelynek középpontjában az egyre erősödő munkás önigazgatás mozgalma, és annak „zászlóshajója’, az úgynevezett Fábrica Sin Patrones (FaSinPat), vagyis a Gyár Tulajdonosok Nélkül üzem áll, ahol ő maga is dolgozik. Ezen interjú alapján írtuk meg az alábbi cikket, amely reményeink szerint hasznos információkkal szolgál azok számára, akik érdeklődnek akár az argentin gazdaság, akár a munkás önigazgatás iránt.

Számos elemzést olvashatott már az érdeklődő az ezredforduló környékének argentin válságáról és a 2001-es államcsőd következményeiről, azonban az átlagos elemzések között nem igazán található információ arról, hogy mi történt azokkal a gyárakkal, üzemekkel, amelyek a csőd és/vagy a megszűnés sorsára jutottak.

Egykoron Argentínát Latin-Amerika reménységének tartották, azonban a hibás neoliberális politikák hatására mély válság köszöntött az országra, amely miatt számos tőkéscsoport döntött úgy, hogy elhagyja az országot, kimentve az értékeket a vállalatokból, a munkásaikat pedig nem ritkán kifizetetlenül, teljesen kilátástalan helyzetben hagyva hátra. Ez országszerte jelentős elégedetlenséget és számos demonstrációt szült, amely során a kisemmizett emberek a gyárak elé vonultak. Ezek a tüntetések hónapokig tartottak, és egy gyárfoglalási mozgalomnak adtak életet, amely hatására ma már Argentína szerte több mint 11 ezer olyan üzem van, amelyet a dolgozók maguk igazgatnak.

A 2001-es tüntetések közül kiemelkedett a kerámiák gyártásával foglalkozó Zanon üzemének esete, amely a legelső elfoglalt gyárak egyike volt. Ezt egy Luigi Zanon nevű üzletember nyitotta még az 1980-as évek elején, aki az akkori katonai diktatúra vezetésével jó kapcsolatokat ápolt. Ezért is juthatott hozzá az egészen addig közterületként számon tartott területhez, ahol megnyitotta az üzemét. Zanon nemcsak a fasiszta rendszerrel ápolt jó kapcsolatot, de annak számos munkamódszerét is átvette, és az üzem szakszervezetének élére hozzá lojális elemeket emelt, amit a dolgozókat szinte alig védő törvényi körülmények miatt könnyedén meg is tehetett.

A válság miatt 2001-ben azonban végül a munkásokat ki nem fizetve távozott Zanon, magára hagyva a gyárat, amely itt is egy hosszas tüntetéshez vezetett, amely során a dolgozók sátortábort vertek az üzem előtt, ahol jogos jussukért, és egy jobb életért tüntettek. Jorge egy egészen sajátságos piac létrejöttéhez hasonlította a történteket. A kilátástalannak tűnő helyzetnek végül a gyárfoglalás vetett véget, amelynek eredményeként a dolgozók indították újra termelést 2002 márciusában, immáron Fábrica Sin Patrones (FaSinPat) néven.

Az újraindulás után az alapkoncepció egyszerű volt: el kell hagyni a neoliberálisok a piaci versenyt mindennek a középpontjába állító koncepcióját, helyette a cél a munkások életének fenntartása. Ennek érdekében három alappillért jelöltek ki: az árakat közepes, vagyis még megfizethető szinten tartják, a munkaidőt nyolc órában határozták meg, és a dolgozók számára tisztességes, argentin viszonyban magasnak számító béreket adtak.

A koncepció rendkívül sikeresnek bizonyult. Ahogy azt Jorge elmondta, a gyárnak a kezdetekben alig 400 dolgozója volt, ma már több mint 2000 van, és a működése teljesen fenntartható módon történik, sőt nyereséges is. Hozzá kell tenni azonban, hogy a FanSinPat esete sajátságos, hiszen ahogy az azt interjúban is elhangzott, ez az üzem az átlagosnál magasabb technikai színvonalat jelentő berendezésekkel dolgozik, így könnyebben tudják azt fenntartani. A többi önigazgatással működő vállalatnál jellemzően több munkaórára van szükség a fenntartható üzemeléshez, azonban azt fontos megjegyezni, hogy ez a termelési mód is kedvezőbb a munkások számára a korábbi viszonyokhoz képest, hiszen munkaerejüket önmaguk zsákmányolják ki, vagyis nem mások fölözik le a profitot, ráadásul így is jobban keresnek, mint más hasonló területen, de magántulajdonú vállalatoknál dolgozó alkalmazottak.

A mozgalom jelszava az „Ocupar, Resistir, Producir” vagyis „Foglald el, Védd meg, Termelj!” lett. Ez a kezdetekben azonban nem ment olyan egyszerűen, hiszen a jogszabályi háttér teljesen rendezetlen volt, ami nehezítette a munkát. Jól jellemző, hogy maga Zanon is ismételten bejelentkezett korábbi üzeméért, amikor az már ismételten profitot kezdett termelni, azonban egy hosszas procedúra eredményeként kénytelen volt felhagyni követeléseivel Ezen a rendezetlen helyzeten segített az a 2012-ben elfogadott törvénymódosítás, amely szerint: ha a tulajdonos csődbe jut, a gyár és annak berendezései a dolgozókat illetik meg.

A gyárak – bár kétségtelenül, hogy a termelő funkciójuk a legfontosabb – ma már nem csak gazdasági funkciót töltenek be, hanem számos kulturális és oktatási tevékenységben is központi szerepet töltenek be. Kulturális központokat, sportegyesületeket működtetnek, amellyel a dolgozók és családjaik számára lehetőséget biztosítanak a szabadidő hasznos eltöltésére. Ennek egy másik „haszna” az, hogy azáltal, hogy a gyárak és az azok által fenntartott intézmények fontos szerepet játszanak a dolgozók életében, a munkásokat érdekeltté teszi abban, hogy megvédjék az üzemeket, és a minél hatékonyabban termeljenek.

Ma már ezek a gyárak hálózatot képeznek, amelyek nem pusztán a termeléssel és a különböző intézmények fenntartásával foglalkoznak, hanem más, hasonló módon működő gyárakkal kooperálva léteznek. Egy fajta sajátságos piaci láncot képeznek, ahol tulajdonképpen bizonyos estekben a cserekereskedelem is létezik – ez leginkább a kisebb helyi vállalatokra jellemző –, amely mindkét fél számára kölcsönösen előnyös.

Ez nem csak egy termelési mód ugyanakkor, ahogyan erre Jorge is rávilágított. Hiszen nem pusztán a termelési módszerek változtak meg, de vele változott az egyének gondolkodása módja is. Megerősödött a szolidaritás az emberekben, ráébredtek, hogy a társadalomban mennyire is egymásra vannak utalva, és mindenki munkája ugyanannyira hasznos tud lenni a rendszer fenntartásához. És amit interjúalanyunk a legfontosabbnak tartott ebben a termelési módszerben, hogy „ez az élő példa arra, hogy a munkásoknak nincsen szüksége a főnökre, ők is képesek megszervezni maguk között a termelést”.

A gyárfoglalások kérdésének tekintetében az argentin politikai pártok meglehetősen megosztottak, és a társadalmon belül is sokan vannak, akik ellenzik ezt a gyakorlatot. Az kevéssé meglepő, hogy a gazdagabb rétegek azok, akik leginkább ellenzik ezt, hiszen a mostani válság kezelése során az argentin kormányzat intézkedései elsődlegesen őket érintették negatívan, és úgy érzik, hogy a gyárfoglaló mozgalom is egy olyan kezdeményezés, amelynek célja az ő „kisemmizésük”.

A résztvevő munkások sem egységesek a politikai elképzeléseik terén. Többségük egyszerűen megélhetési okok miatt döntött úgy, hogy csatlakozik a mozgalomhoz, miután látta azt, hogy ez egy életképes termelési mód, amely ráadásul számára jövedelmezőbb is, mintha a magánszektorban helyezkedne el. Ugyanakkor számos olyan dolgozó is van, aki politikai öntudatossága okán vesz részt a mozgalomban, akik nagyobb egyenlőséget szeretnének, és bizalmatlanok a perónista hagyományokat ápoló kormányzattal szemben. Jorge elmondta, hogy bár ő maga is szkeptikus a jelenlegi kormánnyal szemben, azonban azt látni kell, hogy az igyekszik alapvetően jó szándékkal hozzáállni a létrejött munkáskollektívákhoz. Egyébként a munkások politikai egységet az sem segíti elő, hogy például a FaSinPat üzemében is három szakszervezeti mozgalom van jelen, akik szintén különböző politikai irányultsággal rendelkeznek.

Arra a kérdésünkre, hogy milyen nemzetközi támogatottságot élvez ez a mozgalom, Jorge elmondta, hogy más országokban (Brazília, Paraguay, Venezuela, Uruguay) is létezik ez a mozgalom, sőt még Európában, Marseille-ben működő egységekkel is van kapcsolatuk, azonban rendszeres anyagi támogatásra nem igazán számíthatnak. Viszont elmesélt egy érdekes történtet, hogy néhány évvel ezelőtt egy sportversenyre érkezett egy venezuelai csapat, és az a szálloda – ahol ő maga is dolgozik – lett felkérve arra, hogy szállásolják, azonban ezt nem tudták volna megoldani saját erejükből, hiszen közel száz emberről volt szó, ezért a venezuelai nagykövetség nyújtott támogatást a számukra.

Emellett 2007 óta immáron négy alkalommal rendeztek ezek a nemzetközi szervezetek, a legutóbbit tavaly Brazíliában, ahol megtárgyalják a munkás önigazgatás helyzetét és lehetséges jövőképét. A legutóbbi találkozón Mexikóból és Kubából is vettek részt érdeklődő szervezetek. Idén februárban pedig első alkalommal sor került a Mercosur keretében megrendezett „önigazgatási” találkozókra, amely során a dél-amerikai közös piacban résztvevő minden ország kollektívái képviseltették magukat.

Az általános argentínai helyzetet firtató kérdésünkre Jorge elmondta, hogy a társadalom megosztott, az adóemelések és a megszorítások tovább nehezítik ezt a helyzetet. Erre pedig az egyedüli megoldás az emberek közötti szolidaritás megerősítése, valamint a társadalmi tulajdon arányának növelése, valamint a szövetkezetesítés jelenhet a megoldást, amely révén meghaladhatókká válnak a gazdasági nehézségek.

A cikket írta: Bakó András, az interjú elkészítésében részt vett: Varga László

Az interjúért ezúton is szeretnénk ismételten köszönetet mondani Jorge Winternek!