Immár hat éve szeptember 11-e táján rendszeresek a terrorizmus elleni háborúról, a 2001 utáni másfajta világról szóló cikkek. Felidézik annak a keddi napnak a reggelét, elemzik az eseményeket, megemlítik az összeesküvés-elméleteket, amelyek különösen az iraki háborút követően kezdtek elterjedni, mármint azokat, amelyek szerint a Fehér Ház „megrendelte” az Al-Káidától a merényleteket, hogy legyen ürügye a közel- és közép-keleti bevonulásra. A 9/11 bűvöletében rendre feledésbe merül egy 28 évvel korábbi szeptember 11-i kedd reggel, melynek színhelye ugyancsak az amerikai földrész, de annak déli része volt.

{youtube}VE9rJQRsb4s{/youtube}

1973 szeptemberében már három éve volt hatalmon Chilében a Népi Egység kormánya, élén Salvador Allende elnökkel. A választási sikernek azonban komoly ára volt: 1970-ben Allende relatív többséget kapott és csak a kereszténydemokraták akkori baloldalibb irányzatának segítségével kapta meg a beiktatásához szükséges többséget. Ennek fejében a Népi Egységnek garantálnia kellett a politikai pluralizmust, a hadsereg semlegességét, bármilyen népi milícia létrehozásától való tartózkodást, a politikai szabadságjogok biztosítását – vagyis a szocialista kísérlet minden addigitól eltérően a polgári demokratikus államgépezet fenntartásával indult el, ráadásul úgy, hogy csak a végrehajtó hatalmat tudta ellenőrizni a hat baloldali párt (a szocialista és kommunista párt mellett többek között a radikálisok és egy baloldali keresztény párt is része volt a koalíciónak). Az indulást sötét esemény árnyékolta be: szélsőjobboldali merénylők meggyilkolták René Schneider tábornokot, a hadsereg lojális főparancsnokát. Helyére a hasonlóan gondolkodó Carlos Prats tábornok került.

A kormány nekilátott az ígért reformok teljesítésének. Ezek javarészt a korabeli keynesi modellbe illeszkedő döntések voltak. Államosították a rézbányászatot, közte amerikai multinacionális vállalatok tulajdonait – ezt az egész parlament megszavazta – nekiláttak különböző szociális intézkedések megvalósításának, ennek egyik jelképes tette volt, hogy minden gyerek napi fél liter ingyentejet kapott.

Óriási lendületet kapott a népi kultúra, a helyi közösségek is, azonban a nagyburzsoázia féltette előjogait és a kezében levő tulajdonára alapozva hamar támadásba lendült. Amerikai anyagi támogatással megvásárolta és fellázította a szolgáltató szektorban dolgozó rétegeket: orvossztrájk, magánfuvarozó sztrájk, bányászsztrájk (a rézbányászok az előjogokkal rendelkező munkásarisztokráciához tartoztak) kezdte bénítani a gazdaságot (utóbbinak a hosszan elnyúló, vasúttal alig rendelkező országban komoly hatása volt !), az Egyesült Államok vállalatai pedig beszüntették a gépalkatrészek szállítását az amerikai gyártmányú gépekhez. A parlamentben az immár destruktív ellenzéki pozíciót felvett kereszténydemokraták a jobboldallal együtt rendszeresen buktatták meg Allende minisztereit, amelyet ugyan cserékkel ki lehetett védeni, de az első év után megszűnt az országban a politikai stabilitás. Viták robbantak ki a baloldali koalíción belül is, a szélsőbaloldali kis pártok pedig „puhasága” miatt támadták a kormányt, amely több esetben erőszakkal számolt le ezekkel a csoportokkal.

A jelentős állami szektort tartalmazó, közepesen fejlett gazdaságban is számos probléma volt; korábban ezeket a társadalmi béke jóvoltából nagyobb gond nélkül átvészelték, most azonban a hiányra alapozva közép- és nagypolgári rétegek kezdtek tüntetésekbe („lábasos kolompolás”), fellázítva a népi kormánytól gyorsabb eredményeket váró szegényebbeket is. A helyzet 1973 márciusa után durvult el véglegesen. A március eleji parlamenti választáson a jobboldal abban reménykedett, hogy kétharmados többséget szerez, azonban a népi kormány az állandó szabotázs, az elkövetett hibák ellenére több szavazatot kapott, mint Allende az elnökválasztáson és a jobboldal csak egyszerű többséget tudott elérni. Ezt követően fasiszta terrorszervezetek kezdtek garázdálkodni, megbénítva egyes területek áram- vagy vízellátását, június végén pedig egy jobboldali katonai puccsra is sor került, amelyet a demokratikus érzelmű Prats vezette hadsereg még le tudott verni. A helyzet azonban tovább romlott, megölték Allende szárnysegédjét, a jobboldali erők erős amerikai támogatással fokozták a zűrzavart az országban. Augusztus végén lemondásra kényszerítették Prats tábornokot, a helyére került Pinochet pedig katonákkal zaklatta a munkásnegyedeket fegyverek után kutatva. Végül szeptember 11-én a reggeli órákban a hadsereg egységesen támadást intézett a törvényes rend ellen, bombázták az elnöki palotát, ahol Allende elnök is meghalt az ellenforradalmi erők elleni harcban. A puccsot követően a junta emberek ezreit gyilkolta meg, a santiagoi stadion az ott elkövetett népirtásról vált hírhedtté. Börtönbe, koncentrációs táborokba került számos baloldali vezető, köztük Luis Corvalán a kommunista párt vezetője, akit három évvel később a szovjet disszidens Bukovszkij ellenében engedtek szabadon. Néhány nappal a puccs után halt meg a nagybeteg Pablo Neruda Nobel-díjas költő. A fasiszta rezsim külföldön is utánanyúlt ellenfeleinek: 1974-ben Argentínában az emigrált Prats tábornokot, két évvel később az USA-ban Orlando Letelier volt külügyminisztert gyilkolták meg. Az utóbbi ügy az emberi jogok iránt érzékeny Carter jóvoltából egy időre le is hűtötte a chilei-amerikai kapcsolatokat.

Mindez akár egy szokványos latin-amerikai rémtörténet is maradhatott volna, később újabb puccsokkal, azonban a hetvenes évek végén sajátos fordulat történt Chilében, amely miatt ezt a szeptember 11-ét még inkább tekinthetjük korszakváltónak, mint három évtizeddel későbbi utódát. Milton Friedman Nobel-díjas, neoliberális amerikai közgazdász a chilei junta szolgálatába állt és rávette Pinochetet a teljes liberalizációra, a szociális rendszerek gyors szétverésére és a privatizációra. Az addig padlón levő gazdaság növekedni kezdett, természetesen a diktatúra által megfélemlített, jogaitól megfosztott munkásság kizsákmányolása jóvoltából és már az 1980-as évek elején elemezni kezdte a polgári sajtó a „gazdasági csodát”. A Le Monde egyik korabeli száma pl. azt furcsállta, hogy a „gazdasági szabadság” milyen jól összeegyeztethető a politikai szabadságjogok teljes hiányával. A nyolcvanas években itt hajtották végre a nyugdíjrendszer privatizációját, amely a legutóbbi időkig mintául szolgált a neoliberális ideológusok számára – egész addig, míg a nagyobb arányú kifizetésekre nem került sor. Ez azonban már Pinochet után történt. A diktátor, akinek nem jósoltak sok jövőt, csak 1989-ben távozott a hatalmból, de akkor is egy időre megtartotta magának és a hadseregek a választott kormány feletti ellenőrzés jogát. A kereszténydemokrata kormányok nem is mertek Pinochethez nyúlni, először egy európai látogatás során angol illetve spanyol bírák próbáltak ellene eljárásokat indítani, de végül hazaengedték a beteg, agg diktátort, aki 2006 őszén, szinte egyidőben távozott dicstelenül az élők sorából Milton Friedmannal.

Chilében ma baloldali kormány van. Ez a baloldal azonban közelebb áll a nyugat-európai szociálliberálisokhoz, vagy Gyurcsány Ferenchez, mint a Chávez vagy Morales-féle következetesen baloldali elnökökhöz. Bár jóval bátrabban nyúl a junta egykori ügyeihez, mint elődei, a gazdaságban háborítatlanok a neoliberális hadállások, az amerikai befolyás, és a tüntető diákok ugyanúgy megismerhették a szocialista kormány rendőreinek könnygázgránátjait, mint Nyugat-Európa anarchista vagy alterglobalista tüntetői. Máig hat a megfélemlítés a chilei társadalomra.

A puccs nemzetközi hatása ennél sokkal jelentősebb és súlyosabb. A Népi Egység hatalomra jutása jobban megijesztette az amerikaiakat, mint Fidel Castro forradalma. Ez ugyanis azt jelentette, hogy az amerikai birodalom közepén egy ország választóinak jelentős része elfogadja a társadalom szocialista átalakulásának tervét. Itt nem lehetett fegyveres erőszakról, szovjet beavatkozásról beszélni. A chilei példa különösen a ’68-as nyugat-európai baloldal számára jelenthetett vonzerőt: a hatalom demokratikus megszerzése és megtartása, strukturális reformok, a társadalom átalakítása. Ezt nem lehetett eltűrni. A puccs bebizonyította, hogy a kétpólusú világban nem lehetséges a demokratikus szocializmus megvalósítása, ezzel súlyos csapást mért az eurokommunista kísérletre is, amely hasonló utat próbált meg arra, hogy a forradalmi megoldásokra nem hajlamos baloldali tömegek számára egy, a korábbi kelet-európai intervenciók és hazai állapotai miatt fokozatosan lejáratódott szovjet modell helyett valamilyen reális, demokratikus alternatívát találjon. A belső társadalmi átalakulások („információs társadalom”) és a szovjet rendszer vonzerejének elvesztése mellett a chilei példa is hozzájárult a nagy nyugati kommunista pártok térvesztéséhez és a szocialista pártokon belül a „második baloldal”, a szociálliberális erők térnyeréséhez. Vagyis a mai, jól ismert, valódi befolyással rendelkező baloldalt nélkülöző, a globális neoliberális gazdasági diktatúrától szenvedő nyugati társadalmak kialakulásához.

Ma, a harmincnegyedik évfordulón nem csupán a szélsőjobboldali katonai puccs áldozataira, Salvador Allendére, vagy a stadionban agyonvert dalköltőre, Victor Jarára és a meggyilkolt ezrekre kell emlékeznünk. A mai baloldal előtt egy óriási feladat áll, amelyhez még nem nőtt fel: hiteles, a társadalom többsége számára elfogadható alternatívát kell kidolgoznia, hogy először megállítsa a neoliberalizmus további előrenyomulását, azután pedig fokozatosan elkezdjen egy, a XXI. század feltételei mellett megvalósítható, a széles közérdekre alapozó, valóban demokratikus, ökotudatos, szociális társadalom felé haladni. A chilei tragédiának is vannak máig ható tanulságai. Az egyik az, hogy bármilyen siker (Chilében 1970) feltétele egy széles baloldali összefogás. A másik, hogy az alternatív társadalmat a globalizálódó világban végképpen nem lehet egyetlen, a globális transznacionális tőke napi támadásainak kitett kis (vagy akár nagyobb, 50-60 milliós) országban megvalósítani, ahhoz kezdetben is legalább európai uniós méretek szükségesek. A harmadik: az alternatív társadalom megvalósítása forradalmi cselekedet: ahhoz azonban, hogy ez realitássá váljon, előtte hosszú, akár több évtizedes reformkorra van szükség.

Hrabák András, 2007