„Hé, nagyon sötét van itt, kellene egy kis fény.”

Aztán abbahagyta a beszédet, és az asztalon lévő papírokra meredt. A fények kialudtak. A félhomályban, ahol csak egy videókamera fényei villogtak, felállt.

Néhány lépést tett a színpad hátsó része felé.

Lassan haladt, és átlépte a küszöböt.

Elindult lefelé a falépcsőkön.

És lassan eltűnt a sötétben.

Aztán megszűnt létezni.

A csendet több ezer kéz, hálát és oly sok minden mást kifejező vastapsa törte meg, az arcok a könnyeikkel küszködtek, a szívek pedig ezt ismételgették: Ég veled, alparancsnok! „Egy, kettő, három” – Tacho parancsnok hangja hallatszott a rádióból. A fények újra kigyúltak. És Moisés felkelő alparancsnok (subcomandante insurgente), a Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg katonai vezetője és immáron szóvivője így szólt: „Elvtársak, elvtársnők, most egy másik elvtársunk szavait fogjuk meghallgatni.”

A hangszórókból, amelyekből az elmúlt pillanatokig húsz éven keresztül Marcos alparancsnok hangja szólt, most egy új, kigúnyolt halál kelt életre. „Jó hajnal előttöt, elvtársnők és elvtársak. A nevem Galeano. Galeano felkelő alparancsnok. Van itt más is, akit Galeanónak hívnak?

Több ezer férfi és nő válaszolt kórusban: „A nevem Galeano!” „Mindannyian Galeanók vagyunk!” „Mindannyian Galeanók vagyunk!”

„Akkor ezért mondták nekem, amikor újjászülettem, hogy tegyem ezt kollektíven. Akkor legyen így. Jó utazást! Vigyázzatok magatokra, vigyázzatok ránk! Délkelet-Mexikó hegyeiből. Galeano felkelő alparancsnok.”

***

Pontosan egy órával korábban, amikor az akkori Marcos alparancsnok elkezdett beszélni, ezeket a szavakat hallottuk:

Szeretném kérni a Hatodik Nyilatkozat elvtársnőit, elvtársait és elvtárs/nőit (compañeroas), akik más helyekről érkeztek, és különösen a szabad média elvtársakat, hogy legyenek türelemmel, toleranciával és megértéssel az iránt, amit mondani fogok, mert ezek lesznek az utolsó szavaim a nyilvánosság előtt, mielőtt megszűnök létezni.

Mi, majdnem ezer nő és férfi, a Lacandón őserdő Hatodik Nyilatkozatának hívei, akik Mexikó számos pontjáról és más helyekről hosszú bukdácsolás után azért érkeztünk La Realidadba, hogy részt vegyünk az EZLN által szervezett tiszteletadáson José Luís Solís López elvtárs, Galeano mester előtt, akit ott május másodikán felfoghatatlan kegyetlenséggel gyilkoltak meg egy paramilitáris támadásban, amit feltételezhetően CIOAC-H parasztszervezet, a Zöld Párt és a PAN tagjai követtek el a chiapasi kormány felbujtására. Ott volt még közel háromezer zapatista támogatói bázis (bases de apoyo) is, akik lenyűgöző szervezéssel a hatalmas zapatista terület öt zónájából utaztak oda.

Mindannyian fájdalommal és dühvel és kutatással, a harag nyelvével és a méltóság kalligráfiájával, a való igazság pontos kifejezésével telve érkeztünk.

De milyen formát ölt ez az igazság? Hogyan ragozzuk az igazságot a bosszú hangneme elsajátításának verbális formája nélkül (spanyolul: „ajusticiar”)? Az világos, hogy a mi „demokráciáink” jogrendszerének semmi köze az igazsághoz, és nem is érdekli őket. És több mint nyilvánvaló, hogy Mexikóban és sok más helyen ezek a jogrendszerek a visszaélések és a rablás szolgálatában állnak. De akkor mi az igazság?

Ama emlékezetes május 24-én, Moisés alparancsnok bejelentette, hogy a zapatista nyomozás azonosította a bűncselekmény elkövetőit. Kitért a CIOAC-H vezetésének valamint az állam és a szövetségi kormányok különböző szintjeinek kapcsolataira is. Megerősítette azt is, hogy igazságot fognak szolgáltatni, de arra kért minket, hogy ne irányítsuk méltóságteljes és jogos dühünket azok ellen, akik, vakon és kapzsin, a tőke erőinek szolgálatában válnak gyilkosokká. Ezt a haragot a rendszer ellen kell fordítanunk, mondta.

A záporozó kérdések közepette Marcos alparancsnok utolsó szavai, mielőtt megszűnt volna létezni, megpróbálták megvilágítani ezt a meghatározatlan teret fény és árnyék között. 1994-ben, mondta, a zapatisták felkeltek, hogy gyakorolják a felülről jövő erőszakkal szembesülő lent élők legitim jogát az erőszakhoz. „Azonban az első eldadogott szavaink után, rájöttünk, hogy mi a dilemmánk nem az, hogy tárgyaljunk vagy harcoljunk, hanem hogy meghaljunk vagy éljünk.” Így aztán az első csaták után a gerillahadsereg megerősítése helyett a zapatisták az életnek, oktatás kiépítésének, egészségnek, méltóságnak, igazságnak, reménynek, autonómiának szentelték magukat, valamint egy olyan népi kormánynak, ami engedelmeskedve parancsol. És mindeközben, fegyverek nélkül, a testükkel ellenállva a felül lévők erőszakjának, feltartott fejjel ezt mondták: „mi ugyanazok a halottak vagyunk, mint mindig, újra haldoklunk itt, de most azért, hogy éljünk.”

Az út során alapvető változások mentek végbe az EZLN-en belül, olyan változások, amiket sokan nem vettek észre:

Osztálybeli: felvilágosult középosztálybeliekből őslakos parasztok lettek.

Faji: mesztic vezetőségből igazi őslakos vezetőség lett.

És ami a legfontosabb: a gondolatok közvetítésében: forradalmi élcsapatból engedelmeskedve vezetés lett; a fentiektől elvett hatalomból alulról jövő hatalom megteremtése lett; professzionális politikából mindennapi politika lett; a vezetőségekből népek lettek; a peremre szorított nemekből a nők közvetlen részvétele lett; a másmilyenek kigúnyolásából a különbözőség ünneplése lett.

Ki volt ezen az úton Marcos? Van valami, amin nem győzünk csodálkozni, mi, akiknek a zapatisták megtanították másként látni a világot: az, hogy a zapatista közösségeken kívüli emberek nagy többsége számára egyedül Marcos jelenti az EZLN-t; a legtöbb ember képtelen meglátni az őslakosokat.

Csupán pár nappal később [a felkelés után], a halottaink frissen kiontott vérével áztatott utcákon rájöttünk, hogy a kívülállók számára láthatatlanok vagyunk.

Megszokván, hogy lenéznek minket, nem emelték ránk a tekintetüket.

Megszokván, hogy megalázottnak látnak minket, szívük mélyén nem értették lázadásunk méltóságát.

Leragadtak ott, hogy csak egy mesztic visel símaszkot, vagyis nem figyeltek ránk.

Úgyhogy a minket vezető férfiak és nők ezt mondták: „Ők csak a legkisebb dolgot látják; csináljunk valakit, aki olyan kicsi, mint ők, és amikor meglátják, rajta keresztül minket is látni fognak.”

Akkor egy összetett megtévesztő manőver kezdődött, egy szörnyű és ugyanakkor bámulatos varázstrükk, őslakos szívünk bűnös játéka; az őslakos bölcsesség az egyik bástyáján keresztül dacolt a modernitással: ez volt a média.

Így kezdődött a „Marcos”-nak hívott karakter felépítése.

A karakter azt a célt szolgálta, hogy megismertesse azt a mozgalmat, ami az életért küzdött és küzd. De „elterelésként” is szolgált, oly módon, hogy amíg a fent lévők és a tömegmédia azon igyekezett, hogy felépítse és lerombolja a karaktert, addig a zapatisták továbbhaladhassanak az élet kiépítésének útján.

Ezen útjukon, amin életet keresnek, nemcsak az őslakos zapatista közösségek számára, a zapatisták mindig kinyújtották mások felé a kezüket. És ebben újra és újra elbuktak: „Akiket találtunk vagy vezetni akartak minket, vagy azt akarták, hogy mi vezessük őket.”

Ez így ment a Lacandón őserdő Hatodik Nyilatkozatáig, a legmerészebb és legzapatistább kezdeményezésig, amibe eddig belefogtunk. A Hatodik Nyilatkozattal végre megtaláltuk azokat, akik látnak minket szemtől szemben, üdvözölnek minket és a keblükre ölelnek, úgy, ahogy valaki üdvözöl és keblére ölel valakit. A Hatodik Nyilatkozattal végül megtaláltunk titeket. Végre olyanokat, akik megértették, hogy nem pásztorokat keresünk, hogy irányítsanak minket, sem birkákat, sem olyanokat, akik az ígéret földjére vezetnek bennünket. Sem mestereket vagy rabszolgákat. Nem főnököket vagy agyatlan tömegeket.

De az továbbra is kérdés maradt, hogy vajon lehetséges-e, hogy meglássátok és meghalljátok, hogy mik vagyunk. Belül a népeink haladása lenyűgöző volt. Aztán jött a tanfolyam: „Szabadság a zapatisták szerint”. Három körben felismertük, hogy rájöttünk, hogy már van egy generáció, akik irányítás és vezetés nélkül a szemünkbe tudnak nézni, odafigyelnek ránk és szólnak hozzánk, nem hárítanak minket el, és nem igényelnek ellenőrzést.

Marcosra, a karakterre nem volt szükség többé.

És akkor visszatértünk az igazság kérdéséhez. A fájdaloméhoz és a haragéhoz, a düh nyelvtanához és a méltóság kalligráfiájához. Mert az EZLN Főparancsnoksága és katonai vezetősége fájdalommal és haraggal érkezett La Realidadba, és igazságért kiáltottak. De ahogy Marcos alparancsnok helyesen mondta, más fájdalmak és más dühök is vannak oly’ sok helyen a világban:

Ezekben a pillanatokban Mexikó és a világ más sarkaiban egy férfit, egy nőt, egy mást, egy fiút, egy lányt, egy idős embert, egy emléket hidegvérrel vernek, a mohó bűnözés rendszere veszi őket körül, bottal ütik, machetével vágják szét, lelövik, kivégzik őket, gúny közepette felkoncolják és otthagyják őket, aztán megtalálják a testüket és gyászolják őket, életüket eltemetik.

És ha ez még nem volt elég, „a legnagyobb megcsúfolás” az egészben az „igazság” némajátéka, ami soha nem fenyegeti, vagy bünteti, vagy bántja a hatalmat, ami életeket tipor és temet el. Ezzel szembesülve mit mondjunk a halottainknak? Elég a fájdalom és harag tehetetlen suttogása? „Suttogásunk”, mondta Marcos, „nemcsak sajnálkozás halottunk igazságtalan elvesztése felett. Lehetővé teszi, hogy meghalljunk más fájdalmakat, hogy más dühöket is a magunkévá tegyünk, hogy tovább lépkedjünk azon a bonyolult, hosszú és gyötrelmes úton, aminek során mindebből egy üvöltés lesz, ami felszabadítási küzdelemmé alakul át.”

A kis igazság épp úgy néz ki, mint a bosszú. A kis igazság az, ami büntetlenséget oszt; ahogy egyet megbüntet, úgy felmenti a többieket. Az az igazság, amit mi keresünk, amiért mi küzdünk, nem ér véget Galeano elvtárs gyilkosainak felkutatásával és a bizonysággal, hogy megkapták a büntetésüket (meg fogják kapni, efelől ne legyen kétségünk). A türelmes és állhatatos kutatás az igazságot keresi, nem a rezignált belenyugvást. A nagy igazságnak kell foglalkoznia az eltemetett Galeano elvtárssal. Mert nem azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy mit kezdjünk a halálával, hanem azt, hogy mit kezdjünk az életével.

Aznap kora reggeltől kezdve az EZLN Főparancsnoksága arról beszélt, hogy azért érkeztek, hogy visszahozzák Galeano mestert a sírból. De azért, hogy Galeano élhessen, mondta Marcos, valaki másnak meg kell halnia.

És ki lenne jobb választás, mint olyasvalaki, aki elsődlegesen soha nem létezett. Úgyhogy azért, hogy kielégítsük azt a szemtelenséget, amit halálnak hívnak, Galeano helyére egy másik nevet teszünk, és így Galeano talán élhet, és a halál talán nem egy életet vesz el, csak egy nevet, néhány betűt, amelyeknek semmi értelmük, nincs saját történetük, élettelenek.

Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy ma Marcos megszűnik létezni.

***

Amikor a most már Galeano felkelő alparancsnok szavai elhallgattak, és a taps is elhalt abban a meghatározatlan térben fény és árnyék között, a kora hajnali szitáló esőben a zapatista valóságban, úrrá lett rajtunk a csönd, ami átitatódott azzal a bizonyossággal, hogy valami „szörnyű és csodálatos” dolog történt az imént. Valami, amit még mindig nem értettünk, aminek megértéséhez talán napokra, hónapokra, évekre, az egész életünkre lesz szükség.

Írta: Alejandro Reyes

Forrás: Radio Zapatista

Fordította: Latin-Amerika Társaság