Március 4-én, kedden az Egyesült Államok törvényhozásának alsóháza, a Képviselőház a 488. számú határozatában támogatásáról biztosította „a demokratikus változásokért békésen tüntető venezuelai népet”. A határozat (amelynek teljes szövege angol nyelven itt olvasható: http://www.gpo.gov/fdsys/pkg/BILLS-113hres488ih/pdf/BILLS-113hres488ih.pdf) szerint lényegében Venezuelában az utcai bűnözés ellen békésen tüntetőket ver a kormány, és mellette a maradék demokráciát próbálja felszámolni az Hugo Chávez által személyesen hatalomba tett Nicolás Maduro vezetésével.

„Mikor számít legitimnek megpróbálni megdönteni egy demokratikusan megválasztott kormányt? Washingtonban a válasz mindig nagyon egyszerű: akkor, amikor az Egyesült Államok kormánya azt mondja, hogy az.” – fogalmazta meg február közepén a Guardianben Mark Weisbrot a venezuelai események kapcsán.[i] Ez most ismételten beigazolódni látszik, legalább is ha rápillantunk erre a képviselőházi határozatra, hiszen az nemcsak, hogy tele van olyan állításokkal, amelyek nem felelnek meg a valóságnak, de azok mentén mégis valamiféle demokratikusnak látszó indokkal megpróbál beavatkozni egy másik ország belügyeibe.

Azt már korábban több írásban is végigvettük, hogy mennyi hazug állítás kering a nyugati médiában a venezuelai eseményekről, de ezek a médiumok előbb-utóbb valamilyen módon korrigálták, de legalább is árnyalták korábbi véleményüket. Ennek ellenére a washingtoni törvényhozás mégis kiadta ezt a nyilatkozatot. Mi állhat ennek a hátterében?

Mi is lehet az Egyesült Államok célja?

A venezuelai ellenzék megosztottságáról már a Latin-Amerika Társaság honlapján is több alkalommal szó esett. Annak vezetője, Henrique Capriles egy többé-kevésbé sikeres kormányzó Mirandában, azonban országos szinten eddig már számos vereséget könyvelhetett el. Miután 2012 elején sikerrel vette az ellenzéki előválasztásokat, elnökjelöltként kétszer maradt alul, egyszer Hugo Chávezzel, egyszer pedig Nicolás Maduróval szemben, ráadásul mindezt alig féléven belül.

Ez önmagában egy demokratikus szervezeten belül elegendő ahhoz, hogy megkérdőjeleződjön egy vezető pozíciója. Ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy a tavaly decemberi önkormányzati választásokat Capriles egyfajta népszavazásként harangozta be, majd azon az általa leváltani vágyott koalíció a korábbinál is nagyobb győzelmet aratott, az az álmoskönyv szerint nem jelent túl sok jót. Mint ahogyan az sem, ha egy vezető egy politikailag polarizált országban elismeri a vereségét, akárcsak közvetett módon is. Már pedig Capriles ezt megtette, amikor idén januárban nagy nyilvánosság előtt kezet fogott Maduro elnökkel.[ii]

Ráadásul Henrique Capriles egyáltalán nem számít egy kifejezetten jobboldali politikusnak, nézetei leginkább a neoliberalizmushoz állnak közel, amelyet bár Latin-Amerikában kétségtelenül a jobboldali pártok képviselnek, de Európában egyfajta középen lévő értéknek számít, amelyet mindkét politikai térfél pártjai magáévá tettek, lásd Magyarországon a magát baloldalinak nevező Magyar Szocialista Párt és a mára már gyakorlatilag megszűnt jobbközép Magyar Demokrata Fórum.

A venezuelai ellenzéken belül viszont vannak kifejezetten jobboldali csoportok is, akik nem akarnak semmi esetre sem beletörődni a vereségbe és az ellenzéki létbe. Ezen csoportok egyik emblematikus alakja a mostani események során a nemzetközi közvélemény által ismételten felfedezett Leopoldo López, a Népi Akarat Pártjának elnöke, akiről a WikiLeaks által kiszivárogtatott dokumentum szerint az Egyesült Államok caracasi követsége által február 13-án kelt jelentés azt jegyezte meg, hogy „az erőszakos események politikai értelemben kétségtelenül legnagyobb nyertese”.[iii]

López már korábban, a Chávez elleni 2002-es puccsban is aktív szerepet vállalt, mint az azt megelőző demonstráció egyik szervezőjeként, az akkori belügyminiszter, Ramón Rodríguez Chacín egyik letartóztatójaként, majd a 2002-03-as a „főnökök sztrájkjaként” ismerté vált szabotázsmozgalom egyik vezetőjeként. 2008-ban korruptsága miatt el is tiltották a közpolitikai tisztségvállalásától. Mint látható, egy kifejezetten a bolivári kormánnyal szemben álló, az ellen bármire kész emberről beszélünk.

Ez pedig kifejezetten kapóra jön az Egyesült Államoknak, amely bár látszólag túl jutott a válság okozta nehézségeken, valójában még mindig komoly gazdasági és társadalmi nehézséggel küzd, mind amellett pedig befolyása folyamatosan csökken abban a latin-amerikai térségben, amelyre az ország külügyminisztere csak, mint „hátsóudvarra” utalt.[iv] Amennyiben az Egyesült Államok szeretné újrastabilizálni vezető szerepét a térségben, ahhoz a kulcs Venezuela, hiszen a Maduro-kormány rendkívül aktív külpolitikát folytat, amelynek a Washingtontól való függés csökkentése a célja.

Az elmúlt években látványosan megbukott minden olyan kísérlet, amely a bolivári forradalom választáson keresztüli eltávolítását célozta meg. Éppen ezért jöttek kapóra Washingtonnak a mostani események. Azzal, hogy López és csoportja mellett kiállnak a saját szempontjukból nem veszíthetnek semmit, hiszen két lehetséges forgatókönyvvel is számolhatnak: az első szerint Lópezt a felforgató tevékenységéért Caracasban bíróság elé állítják és elítélik, ezzel pedig az ellenzék mártírt csinál belőle, ami jót tesz a népszerűségének. A másik forgatókönyv szerint Lópezből ugyan nem lesz mártír, de a tekintélye mindenképpen megnő az ellenzék soraiban, és így átveheti az idő múlásával Capriles helyét, és akkor az Egyesült Államoknak lesz egy mindenre kész partnere, aki többször is bizonyította már, hogy erőszakra buzdítástól sem retten vissza, ha a hatalom megszerzése a tét.

Ennek a külön érdekes aspektusa, hogy a mostani tüntetéshullám kirobbantásából kulcsszerepet játszott diákmozgalom egyik vezetőjének érdekes kapcsolatait szellőztették meg egy médiumok. Az eddig sem volt titok, hogy a venezuelai jobboldal jelentős támogatást kap a szomszédos Kolumbiából, azonban az, amivel Lorent Salehet megvádoltak eddig egészen egyedinek számít, ugyanis nem kevesebbet állítanak róla, minthogy meglehetősen közeli kapcsolatot ápol a Nemzeti Mozgalom a Szabadságért nevű neonáci csoportosulással, sőt annak egy tavaly nyári összejövetelén fel is szólalt.[v] Amennyiben ez igaz, az megint csak a washingtoni kettős mércét bizonyítja.

Kik szólalnak fel a demokráciáért?

Nem csak az érdekes azonban, hogy mi a célja ennek a határozatnak, hanem az is, hogy kik is nyújtották be azt. A javaslat az Egyesült Államok politikai palettájának jobboldaláról, a republikánusoktól érkezett, akik korábban számtalan alkalommal bizonyították, hogy az emberi jogok a legkevésbé sem érdeklik őket, hiszen naponta számtalanszor uszítanak az Egyesült Államokban is különböző csoportok (például a szegények, a bevándorlók, a szexuális és vallási kisebbségek ellen), így ebből gondolhatjuk, hogy mennyire érdekli őket az, hogy más országokban mennyire is demokratikusak a viszonyok vagy sem…

Hogy csak egy példát említsünk, maga a javaslat egyik benyújtója az a kubai származású republikánus, Ileana Ros-Lehtinen képviselő asszony, aki egyébként személyesen kampányol hosszú ideje egy terrorista, név szerint Orlando Bosch szabadon engedéséért, aki felelős egy kubai utasszállító repülőgép 1976-os felrobbantásáért, amelyben 73 ember halt meg. Ugyanez a képviselő asszony egy brit televízió által készített dokumentumfilmben riporteri kérdésre elmondta, hogy őt az nagyon boldoggá tenné, ha valaki meggyilkolná Fidel Castrót.

Ros-Lehtinen nem csak a szocialista Kubát és annak vezetőit gyűlöli, de számos egyéb finoman szólva is aggályos politikai véleményének adott korábban hangot. Erre az egyik példa: „Függetlenül attól, hogy van-e közvetlen köze a Világkereskedelmi Központ elleni támadáshoz, az nem jelenti azt, hogy Irak nem érdemli meg a vérontást. A közös kapcsolat az, hogy gyűlölik Amerikát.” – fejtette ki az iraki háború megindulása kapcsán.[vi]

Azonban, hogy ne csak rossz dolgokat mondjuk róla, érdemes megemlíteni, hogy Ros-Lehtinen a republikánusok között szinte egyedülálló módon látványosan szexuális kisebbségek jogaikért, pártjának tagjai közül elsőként támogatta a Képviselőházban az azonos neműek házasságát is. Ennek oka, hogy egyik gyermeke, Rodrigo, aki Amandaként látta meg a napvilágot, maga is elkötelezett aktivistája a kérdésnek.

És ez igazi pikantériát ad a képviselő asszony Kuba elleni kirohanásainak, hiszen Raúl Castro lánya, Mariela Castro maga is világszerte elismert LMBT-aktivista, akit már számos nemzetközi díjjal jutalmaztak aktivista és tudományos munkájáért. Arról nem szólva, hogy a szocialista szigetországban az LMBT közösség jogai messze jobban el vannak ismerve és tiszteletben vannak tartva, mint a „szabadság hazájában”.

Írta: Latin-Amerika Társaság