A gyerekek helyzete a világban jelenleg rosszabb, mint 1925-ben volt, amikor Genfben június 1-jét a Nemzetközi Gyermeknappá nyilvánították. Azóta kiskorúak százezrei haltak meg éhség, hideg, szomjúság vagy gyógyítható betegségek következtében.

Nem minden ilyen esetnél beszélnek a kormányok felelősségéről. Az UNICEF „A világ gyermekeinek helyzete” című éves jelentésének számai rámutatnak, hogy minden nap több mint 20 ezer gyerek hal meg megelőzhető okok miatt, és hogy 2012 végén világszinten 200 millió gyerek szenvedett alultápláltságtól.

Azonban 2012 folyamán más okok is vezettek gyerekek halálához: tömegpusztító-fegyvereket alkalmazó háborúk; népirtások vagy terrorcselekmények, amelyek során a gyerekek a családjukkal együtt pusztultak el a csatatérré vált városokban; katonai célpontokká lett iskolák és kórházak, templomok, piacok... Akkor érte el őket a végzet, amikor játszottak, aludtak, zsúron vettek részt, imádkoztak, anélkül hogy akárcsak észrevették volna, hogy egy hagyományos fegyver célkeresztjében vannak, vagy hogy egy drón repül keresztül az ország légterén.

Ilyen esetekre nemcsak Irakban, Afganisztánban, Szíriában, Líbiában, Palesztinában, Pakisztánban kerül sor... Megtörténnek az Egyesült Államokban is, ahol a kormány az „emberi jogok bajnokának” nevezi magát, legutóbb például Connecticutban, hogy csak a legutóbbi mészárlást említsük, ahol egy kamasz véletlenszerűen nyitott tüzet kisiskolásokra.

Más változatok is vannak. Mit jelent a Nemzetközi Gyereknap azoknak a gyerekeknek, akik Irakban börtönben vannak (a Rabok az Igazságért Egyesület jelentése szerint 2006-ban legalább kétszázan voltak, és néhányuk több mint két éve nem találkozott a családjával vagy az ügyvédjével)? Ennek a generációnak az álmait elpusztították.

Vannak olyanok is, ironikus módon szerencsésebbek, akiket háborúban való részvételre, prostitúcióra, szeméttelepeken való guberálásra, állat módjára való munkára vagy az utcán való életre kényszerítenek... Az UNICEF jelentése jelzi, hogy a gyerekprostitúciónak és –pornográfiának, az utcagyerekeknek, valamint a rászedett vagy elrabolt, később pedig meggyilkolt gyerekekből eltávolított szervek kereskedelmének mértéke messze meghaladja a legrosszabb és legszörnyűbb tapasztalatokat.

Mindez most történik a világban.

A gyermekkor Kubában

A kubaiaknak nem kell aggódniuk gyermekeik biztonsága miatt, hacsak nem történik valamilyen baleset vagy hirtelen és elkerülhetetlen betegség. Míg bizonyos szervezetek szándékosan elhallgatják Kuba alacsony csecsemőhalandósági rátáját és más mutatóit, amelyek pedig megerősítik azt a kiemelt figyelmet, amit az ország a legfiatalabb generációjára fordít. A mindenki számára ingyen hozzáférhető közegészségügyi szolgálatnak köszönhetően 2012 végén a csecsemőhalandóság 4,6 volt minden ezer élve születésre, ami a legkisebb szám az ez egész amerikai kontinensen. Öt kubai tartományban ez a szám még alacsonyabb volt, például Sancti Spíritusban, ahol 2,8 volt.

Az olyan fontos intézmények, mint amilyen az UNICEF, elismerik ezt a tényt. Juan José Ortiz Brú, az UNICEF képviselője Kubában nemrégiben kijelentette, hogy Kuba jó példa – és követendő – a gyermeki jogok érvényesülésének megvalósulására és minőségére. Megjegyezte azt is, hogy az állam politikai akarata mellett, a társadalom egészének elkötelezettsége játszott szerepet ennek megvalósításában, ami az anyagi nehézségek, a kedvezőtlen éghajlati viszonyok és az Egyesült Államok gazdasági, kereskedelmi és pénzügyi blokádja ellenére realizálódhatott.

Miguel Llivina Lavigne, az UNESCO Latin-amerikai és Karibi Regionális Irodájának vezetője dicsérte a kubai oktatási rendszert és annak pozitív eredményeit, és más projekteket is az országban, és hangsúlyozta, hogy azok pozitív referenciapontot jelentenek a világ többi része számára.

A puszta számok elfedik a sok erőfeszítést, olyan erőforrások megszerzését, amelyekre gyakran nehéz szert tenni és a személyes áldozatot. Különösen akkor, ha összehasonlítjuk őket ugyanezekkel a forrásokkal, amelyek jelzik, hogy az harmadik világ országaiban 130 millió gyermek még alapfokú oktatásban sem részesül.

Egy példa jut eszembe: Alejandro Fabían kilencéves sakkjátékos szerencsés volt, és Kubába született. Kiváltságos abból a szempontból is, hogy a Sancti Spíritus tartományban található Escambray hegység gyönyörű vidékén élhet, ahol 1959-et megelőzően, sok évvel azelőtt, mielőtt még a szülei megszülettek volna – az ország legtöbb elhagyatott vidéki közösségéhez hasonlóan – nem volt elektromos áram, nem voltak oltási kampányok a felpuffadt hasú, alultáplált szegény gyermekeknek, nem voltak iskolák, a buszokat nem is említve, amelyekkel nem kell kockáztatniuk az életüket a meredek hegyi utakon. Olyan hely volt, ahova nem értek el a Nemzetközi Könyvvásár legújabb kötetei, nem volt televízió, és nem jelentek meg turisták, hogy megcsodálják otthona szépségét, emlékeztetve őt rá, hogy ő soha nem fogja elhagyni azt.

Hiszem, hogy mindenki számára, aki ezen a rágalmazott és rosszindulattal övezett szigeten él, a több mint ötven éve fennálló népirtó blokád, minden gazdasági nehézség, a még mindig létező hibák, egyenlőtlenségek és problémák ellenére, a gyermekek eddig is, jelenleg is és ezután is a társadalom legfőbb prioritását fogják jelenteni.

Lisanka González Suárez