A hagyományos vélekedés szerint nem lehet egy venezuelai katonai beavatkozás lehetőségéről komolyan beszélni. Ezek azonban nem hagyományos idők. A hagyományos forgatókönyvben a venezuelai ellenzék külföldi megszervezése, gazdasági szabotázs, a hadseregbe való beépülés és a népi mozgalmak manipulálása a választott kormány ellen szerepelne. Mindezek meg is történtek, ám mindez idáig nem vezettek eredményre. A bolivári mozgalom ellenségeinek frusztrációja tapintható. Ez azt jelenti, hogy küszöbön áll egy beavatkozás? És hogy nézne ki?

Azt tudjuk, hogy a Trump-kormányzat 2017-ben venezuelai puccsistákkal találkozott, és a venezuelai ellenzék nem titkolja, hogy kapcsolatban áll az Egyesült Államok kormányával. Amerikai és más külföldi tisztviselők elítélve és elutasítva a törvényes választásokat többször is felszólították a venezuelai hadsereget és az üzleti elitet, hogy vegyék át a hatalmat, és még ahhoz is vették a bátorságot, hogy „elismerjenek” egy olyan „új elnököt”, aki nem választottak meg, és aki törvényesen nem nyújthat be igényt a posztra. A legutóbbi események között volt egy korábban példátlan drónnal elkövetett puccskísérlet 2018 augusztusában, január 22-én pedig a Nemzeti Gárda huszonhét tagja követett el zendülést egy őrmester vezetésével. Mindezek a bolivári kormány ellenségeinek kétségbeeséséről árulkodhatnak.

Kolumbia döntő szerepet játszana egy esetleges megszállásban - Kép: Archív

John Bolton amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó Kubát, Venezuelát és Nicaraguát a „zsarnokság hármasfogatának” nevezte, de a Latin-Amerikára leselkedő igazi hármas fenyegetést az Egyesült Államok, az Iván Duque-féle Kolumbia és a brazil Donald Trump, Jair Bolsonaro szélsőjobboldali kormányainak szövetsége jelenti. Ezek a kormánydöntő oligarchák kiszemelték Venezuelát, és a katonai beavatkozás lehetősége egyértelműen napirenden van az elképzeléseik között.

Fontos körülmények változtak meg, amelyek korábban gyakorlati akadályt jelentettek egy beavatkozás előtt. A katonai műveletek a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában lehetetlenné tették a beavatkozást Venezuelában. Kolumbiában az a fajta katonai megszállás, amelyet Álvaro Uribe korábbi elnök szorgalmazott, azért nem volt kivitelezhető, mert a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) elkötelezte magát, hogy belülről kel Venezuela védelmére, ha kitör a háború. Mára azonban a FARC politikai párttá alakult, a fegyvertelen Forradalmi Alternatív Közösségi Erővé (amelynek rövidítése még mindig a FARC). Közben Trump elnök bejelentette, hogy kivonja katonáit Szíriából és Afganisztánból. Trump nem a béke embere, és nyíltan kijelentette, hogy támogatna egy erőszakos beavatkozást Venezuelában.

A kolumbiai hadsereg és az afganisztáni háború között régi a kapcsolat. Kolumbia tanácsadókat, kiképzőket és különleges műveleti egységeket küldött Afganisztánba, és régóta szállítanak amerikai katonákat egyik országból a másikba. Ismert tény, hogy az elhúzódó kolumbiai konfliktus évtizedei alatt levont tanulságok alkalmazása Afganisztánban gyakran emlegetett téma a katonák körében. Ami pedig Szíriát illeti, a nem hagyományos háborúk venezuelai szakértője, Jorgé Negrón Valera 2018 októberében ezt írta: „Nem lehet elvetni egy közvetlen konfliktus eshetőségét. Azonban minden jel arra mutat, hogy a Pentagon számára elsődlegesen Szíria a fontos…” 2019-be lépve azonban a helyzet megváltozott. Az Afganisztánból és Szíriából kivont amerikai katonák alkalmasak lehetnek, hogy újra bevessék őket egy Kolumbiából kiinduló Venezuela elleni konfliktusban.

Mindez azt jelenti, hogy küszöbön áll Venezuela megszállása? Egyáltalán nem. De azt sem jelenti, hogy nem állhat küszöbön egy megszállás, vagy hogy nincsenek olyan forgatókönyvet, amelyek a katonai beavatkozás más formáit tartalmazzák. Az amerikai birodalom és latin-amerikai partnerei elrettentő példának szánják Venezuelát, és be akarják verni az utolsó szöget a térség szocialista és népi fejlődésének koporsójába. Annyira áhítják ezt, hogy még olyan lehetőségeket is hajlandóak megfontolni, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak.

Még a 2000-es évek elején Álvaro Uribe kolumbiai elnök szerette volna elnyerni az Egyesült Államok támogatását egy Venezuela elleni katonai akcióhoz, de még egy olyan lelkes háborúpárti, mint George W. Bush is kényszert érzett arra, hogy behúzza a féket Uribe kalandor hajlamai előtt. Akkoriban a hagyományos hangok még magabiztosak voltak abban, hogy össze tudnak hozni egy rendszerváltást kikényszerítő koalíciót. Tizenkilenc évvel később nem lepődhetünk meg azon, ha alábbhagyott ez a magabiztosság.

Egészen a közelmúltig egy venezuelai katonai beavatkozás emlegetése általános kritikát és elutasítást váltott ki. Sem a Wall Streetnek, sem a hagyományos jobboldalnak nem volt gyomra ahhoz a felforgatáshoz, ami azután következne. Ám ez akkor volt, most pedig most van. Bess Levin vetette fel ezt egy 2018 szeptemberében a Vanity Fairben megjelent cikkében:

Körülbelül egy évvel ezelőtt Donald Trump kijelentette, hogy megfontol egy »katonai lehetőséget« Venezuelában. Akkoriban Washingtonban ezt gyakorlatilag senki sem tartotta jó ötletnek…

Mostanra azonban az a riasztó változás történt, hogy ma már vannak olyan emberek Washingtonban, akik ténylegesen osztják ezt az elképzelést. A múlt hónapban Marco Rubio szenátor azt mondta, hogy (…) immáron egy »nagyon erős érv« szól amellett, hogy a helyzet (…) nagyon is megkövetelheti az Egyesült Államok katonai részvételét. A Bloomberg pedig megjegyzi, hogy „latin-amerikai érdekeltségekkel rendelkező háborús héják szereztek pozíciókat a kormányzatban, ami akár azt az érzetet is keltheti, hogy Washington esetleg a beavatkozáshoz melegít be”.

A világ és egyes országok vezetői számos nyilatkozatot adtak ki, amelyekben aggodalmuknak adtak hangot egy venezuelai katonai beavatkozással szemben. Trump elhíresült kijelentése így szólt: „Sok lehetőségünk van Venezuelával kapcsolatban, köztük egy esetleges katonai lehetőség”. 2018 szeptemberében pedig azt mondta, hogy Venezuelát „őszintén, nagyon gyorsan meg lehete dönteni katonailag, ha a hadsereg így döntene”.

Ehhez hasonlóan 2018 szeptemberében Luís Almagro, az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) főtitkára így fogalmazott: „Ami a Nicolás Maduro rezsimjének megdöntését célzó katonai beavatkozást illeti, úgy vélem, hogy nem kellene kizárnunk semmilyen lehetőséget”. Latin-Amerikában sokan ellenzik a katonai beavatkozást, és a Lima Csoportban, amely kimondottan azzal van megbízva, hogy találjon megoldást a venezuelai válságra, később megszavazták Almagro megrovását a szavai miatt. Mindazonáltal figyelemreméltó, hogy Kanada, Kolumbia és Guyana nem támogatta ezt a megrovást.

Azóta a helyzet a diplomáciai fronton csak még rosszabb lett. Az OAS főtitkára, a Lima Csoport mind a tizenhárom tagja és az Egyesült Államok kormánya is kiadtak olyan nyilatkozatokat, amelyekben azt írták, hogy nem fogják elismerni Nicolás Maduro megválasztását Venezuela elnökének. Mind Almagro, mind pedig az Egyesült Államok külügyminisztériuma arcátlanul megsértve a venezuelai szuverenitást, helyette elismerték a szinte ismeretlen Juan Guaidót, a jobboldali Nemzetgyűlés vezetőjét (mint a népszerűbb Alkotmányozó Nemzetgyűlés ellentétét). Miközben Maduro elnököt nagy többséggel választották újra 2018 májusában, Guiadó még csak nem is indult a választásokon. A Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) egykori igazgatója és jelenlegi amerikai külügyminiszter, Michael Pompeo 2019. január 23-án kiadott egy közleményt, amelyben ez állt:

Az Egyesült Államok elismeri Juan Guaidót Venezuela ideiglenes elnökének, és erőteljesen támogatja bátor döntését, hogy a venezuelai alkotmány 233. cikkelyéből fakadóan és a Nemzetgyűlés által támogatva magára vállalja ezt a tisztséget, hogy helyreállítsa a demokráciát Venezuelában. Ahogy Trump elnök mondta: »A venezuelai emberek bátran felemelik a hangjukat Maduro és rezsimje ellen, és szabadságot és törvényes rendet követelnek.«

Ami Kolumbiát illeti, Iván Duque elnök jelzései ellentmondásosak. Kolumbia nemcsak elutasította Almagro megrovását, de washingtoni nagykövete, Francisco Santos kitartott amellett, hogy „minden lehetőség nyitva áll”. Mindazonáltal Duque mentorával, Uribével ellentétben azt mondta, hogy a katonai opció „nincs napirenden”. Másfelől azonban a kolumbiai légierő költségvetésének növelését kérte, és riadókészültséget rendelt el. Pompeo bejelentése után szinte azonnal Duque is kijelentette, hogy elismeri Guaidót Venezuela elnökének.

Ahogy korábban már említettük, a FARC leszerelése is egy olyan tényező, amit figyelembe kell venni.

Egy Dick Emanuelsson és Ingrid Storgen által készített 2005-ös interjúban (amikor a FARC még fegyveres erő volt) Heinz Dietrich politikai elemző a következő kijelentéseket tette:

Húszezer katona áll a háttérben egy Kolumbia és Venezuela közötti esetleges katonai konfliktus esetén. (…) Ha ez az erő nem létezne, akkor abszolút biztos vagyok benne, hogy ma egy olyan forgatókönyvet látnánk, mint amilyennel a sandinisták szembesültek a Hondurasszal közös északi határnál [az 1980-as években] (…) Tárgyilagosan nézve, ők a puszta létezésükkel alapjaiban lehetetlenné tesznek bármilyen katonai stratégiát vagy paramilitáris pusztítást az Egyesült Államok vagy Uribe erői részéről.”

2005 februárjában a FARC valóban egy szokatlanul egyértelmű álláspontot fogalmazott meg, amikor egyik parancsnoka, Raúl Reyes ezt mondta:

„Amennyiben az Egyesült Államok háborús héjái megszállják venezuelai testvéreinket, a FARC erőteljesen el fogja ítélni azt, és feltétel nélküli szolidaritásáról fogja biztosítani a bolivári folyamatot abban az országban, ahol a Felszabadítónk született. Bolívarban ott van minden.”

Mostanra azonban a FARC leszerelt, a hadifoglyok szabadon engedése feltételeinek kidolgozásán fáradozó Raúl Reyest pedig megölték egy táborban Ecuadorban.

A FARC ilyesfajta hiánya miatt a kolumbiai félkatonai szervezetek jelenléte és tevékenysége növekszik és fokozódik. Ahogy korábban már említettük, 2018. augusztus 4-én Nicolás Maduro venezuelai elnök ellen drónokkal kíséreltek meg merényletet elkövetni. Venezuela azt állítja, hogy bizonyítékai vannak rá, hogy akció mögött kolumbiai paramilitárisok álltak. 2018 októberében a venezuelai hadsereg a határmenti Táchira államban elfogott három kolumbiai paramilitárist, és olyan bizonyítékról beszélt, amelyek szerint a félkatonai csoportok kapcsolatban állnak a kolumbiai rendőrséggel és hadsereggel. 2018. november 5-én a venezuelai Nemzeti Gárda legkevesebb három tagja halt meg kolumbiai paramilitárisokkal való összecsapásban Amazonas államban. 2018. december 24-én Venezuela elfogott kilenc kolumbiai paramilitárist, akik azért léptek be az országba, hogy teljesítsenek egy „megbízatást Caracasban”. Maduro azt állítja, hogy mintegy 734 venezuelai és kolumbiai zsoldos készül hamis zászló alatt műveletet végrehajtani. Katonai egységeket támadnának meg a határon, hogy felkorbácsolják és összezavarják a közvéleményt, és ezzel igazoljanak egy esetleges beavatkozást.

Negrón Valera ezt írja:

Végre meg kell értenünk, hogy a nem hagyományos hadviselés szabályai szerint az agresszió nem a hagyományos hadsereg a hadsereg ellen alakját fogja ölteni… A határnál működő kolumbiai paramilitárisok lesznek az Egyesült Államok fegyveres szárnya a térségben. Csakhogy ezúttal Washington teljes logisztikai és katonai támogatását fogják maguk mögött tudni, és Kolumbia is támogatni fogja őket a helyszínen.”

Negrón Valera azt is megjegyzi, hogy az amerikai hadsereg által Kolumbiában, a venezuelai határ közelében kiépített kutak szintén a beavatkozás előjelei lehetnek. Ezt írja:

Nézzük csak meg a kolumbiai hadsereg parancsnokának, Ricardo Gómez Nietónak a Twitter-bejegyzését, aki az UNITAS haditengerészeti hadgyakorlata kapcsán köszönetet mond az Egyesült Államok hadseregének azért a segítségért, amit »ivóvíz-kutak építéséhez« adott Rumoneróban.

Az amerikai hadsereg ugyanezt az „önzetlen” stratégiát alkalmazta Afganisztánban, hogy megvesse a lábát a területen. Mindenesetre fontos kiemelni, hogy Kolumbia pontosan Guajira ezen a részén hozta létre 2015-ben a páncélozott támadó fegyverekkel, tüzérséggel, gyalogsággal, logisztikai támogatással és légierővel ellátott Kombinált Közepes Fegyverzetű Műveleti Egységet (FUTAM). Ha csak rápillantunk a térképre, hogy hol épültek meg az „ivóvíz kutak”, akkor megérthetjük, hogy Venezuelának igaza van, ha aggódik.

Mindazonáltal figyelembe kell vennünk, hogy továbbra is erőteljes érvek vannak amellett is, hogy nem valószínű egy katonai megszállás vagy beavatkozás más formája. Józanul kell értékelnünk a Birodalom háború melletti és elleni megnyilatkozásait, mielőtt elhamarkodott következtetéseket vonnánk le.

A fő érv az, hogy egy ilyen megszállás vagy másfajta beavatkozás túlságosan romboló hatású lenne, nemcsak a célpontok, de minden érintett számára. Az ilyesfajta lépések még mélyebb válságba taszítanák a gazdaságot, és menekültáradatot indítanának el. Egy puccs vagy megszállás valószínűleg polgárháborút is kirobbantana, aminek stabilizálásához, erős venezuelai katonai tényező hiányában, külföldi katonákra lenne szükség. Ez önmagában is annyira negatív lenne a legtöbb venezuelai számára, legyenek azok a bolivári kormány támogatói vagy sem, hogy sokan a hazafias megfontolásból a nemzeti föld védelmére kelnének.

És ez aláhúzza a venezuelai ellenzék mögötti népi támogatás hiányát. Aram Aharonian uruguayi újságíró és a teleSUR társalapítója megállapítja:

A Hinterlaces egyik felmérése szerint a venezuelaiak több mint 64 százaléka kedvezőtlen véleménnyel van a jobboldali vezetők lépéseiről. (…) Egy másik dolog is kiderül a felmérésből: a venezuelaiak 62 százaléka azt szeretné inkább, hogy Maduro elnök oldja meg az ország gazdasági problémáit, és 34 százalékuk várja inkább ezt egy ellenzéki kormánytól. 61 százalékuk a gazdasági problémákért olyan a kormányon kívüli tényezőket tart felelősnek, mint például a gazdasági háborút, az olajárak esését, az árspekulációt és az Egyesült Államok pénzügyi szankcióit, míg 37 százalék tulajdonítja ezeket a kormány által folytatott gazdaságpolitikának.

(…) Az azonban világos, hogy Egyesült Államok héjái katonai beavatkozást szorgalmaznak: nem lankadhat az éberségünk.

Egy másik tényező, ami miatt nem valószínű egy katonai beavatkozás, az a tény, hogy nemcsak a venezuelai hadsereg állna ellen egy ilyen esetben. 1,6 millió fegyveres és kiképzett milicista kész az utcákra vonulni, hogy felvegye a harcot a puccskísérletekkel és a külföldi megszállókkal. Ezenkívül a kolumbiai békefolyamat kudarcai miatt a FARC számos egykori tagja tér vissza a hegyekbe, hogy más fegyveres csoportokhoz csatlakozzon, és talán egy új felkelést indítson. A Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ELN) még mindig fegyverben van, és több ezer taggal rendelkezik. Az ELN vállalta a felelősséget egy január 17-én Bogotában történt robbantásos merényletért. Vajon az ELN a bolivári erők mellé állna Kolumbián belül egy megszállás esetén?

Fegyveres felkeléssel vagy anélkül, van azért Kolumbiában egy olyan népi mozgalom, ami várhatóan az utcákra vonulna, hogy mindenféle megszállás ellen tiltakozzon. Kolumbiában nagyon nagy és jól szervezett az ellenzék, ami tiltakozásul le tudja zárni az utakat, és rá tudja venni a tagjait, hogy szálljanak szembe ezzel a háborúval.

Nemzetközi szinten olyan országok, mint Oroszország, Kína és Kuba kelnének várhatóan Venezuela védelmére, még talán fegyveresen is. 2018. december 10-én Oroszország teljesen nyíltan két atomfegyver hordozására is alkalmas bombázót küldött Venezuelába. Mexikó újonnan megválasztott elnöke, Andrés Manuel López Obrador is bejelentette, hogy Mexikó nem fog részt venni Venezuelára irányuló destabilizáló tervekben, és nem is fog ilyeneket támogatni.

Minden tényezőt mérlegelve nem lehet semmiféle bizonyossággal megmondani, hogy lesz vagy nem lesz külföldi katonai megszállás, beavatkozás vagy külföldről irányított puccs Venezuelában. A Birodalom azonban régóta vár, és újra és újra kudarcokkal szembesül, így aztán meglehet, hogy kezd elfogyni a türelme. Sőt, egy venezuelai rendszerváltás, azzal a rombolással és káosszal együtt, amit maga után vonna, létükben veszélyeztetné a népi kormányokat és mozgalmakat Latin-Amerika-szerte. Nem szabad lebecsülnünk ezt a kísértést.

Amit mindenkinek, aki szolidáris Venezuelával, és aki ellenzi a Birodalmat és a háborúit, tennie kell, az az, hogy készen áll minden eshetőségre, beleértve a katonai opciót is. A legjobb módja annak, hogy megállítsuk a háború felé menetelést, az, ha elérjük, hogy ez a háború soha ne valósulhasson meg. Ezért minden békeszerető embernek meg kell mozdulnia.

Írta: James Jordan – Alliance for Global Justice

Forrás: venezuelanalysis.com

Fordította: Latin-Amerika Társaság