Az EZLN hátterét bemutató cikksorozatunk harmadik és egyben utolsó része.

2013. november 30-án ünnepelte a Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) a születése harmincadik, 2014. január elsején pedig a politikai életben való megjelenésének 20. évfordulóját. Azon férfiak és nők előtti tiszteletadásként, akik először kiáltották – úgy, hogy beleremegett a világ –, hogy „ELÉG”, folytatásos cikksorozatunkban igyekszünk bemutatni azon szereplőket, akik hozzájárultak az EZLN formálódásához. Az első két rész, a „A gerilla sejt”, és „Az ezeréves ellenállás” ugyanitt jelent meg az elmúlt napokban. Ez a harmadik és utolsó rész a katolikus egyház Samuel Ruíz Garcia püspök által vezetett szárnyáról szól, mely a régióban komoly előzetes tevékenységet fejtett ki.

Nem áll szándékunkban beszélni a zapatistákról, ők már előadták, és folyamatosan formálják saját történetüket. Egyetlen célunk, hogy hozzájáruljunk tapasztalataik megosztásához, mely kétségkívül világunk leghaladóbb alternatíváját igyekszik megvalósítani.

III. A szegények választása

A hódítás és a kolonizáció során sok személyiség emelte fel a szavát a korona nevében az indiánok ellen elkövetett bűntettekkel szemben. Ezek a hangok visszhangra találtak a katolikus egyházon belül; Bartolomé de las Casas esete egy tipikus példa erre. Évszázadokkal később, a függetlenségi háború során, újra két pap játszott komoly szerepet: Miguel Hidalgo y Costilla és José Maria Morelos y Pavón. Mindazonáltal a XX. század második felében lehet csak érdemben vizsgálni az egyház és több képviselőjének megjelenését a társadalmi mozgalmak oldalán.

A katolikus egyház megerősítése és megújítása céljából XXIII. János pápa összehívta a II. Vatikáni Zsinatot, amely 1962-től 1965-ig tartott. Újra felbukkantak a régi ellentétek az egyházon belül, mindenekelőtt a modernizálók és ellenfeleik között. Ezen a zsinaton VI. Pál – aki XXIII. Jánost követte annak halála után – összehívta a Latin-amerikai Püspöki Szinódust, hogy megújítsa elméletét és gyakorlatát a célból, hogy az közelebb kerüljön a kontinens valóságához.

A felhívásra reagálva több latin-amerikai pap megszervezte a II. Általános Latin-amerikai Püspöki Konferenciát Medellínben, Kolumbiában, 1968. augusztusában és szeptemberében. Ez a konferencia világméretű hatást gyakorolt a katolikus egyházra összetételével, problémafelvetéseivel és következtetéseivel. Legkiemelkedőbb elemei a következők:

a, A konferencia által kiadott dokumentumok nemcsak egyházi ügyekkel foglalkoznak, hanem politikailag is nyíltan állást foglalnak a helyi ügyekkel kapcsolatban. Szó esik bennük a laikus szervezetek mozgalmáról, a tömegkommunikációról, az igazságszolgáltatásról, a szegénységről, stb.

b, A medellíni találkozón több felszólaló is erősíteni kívánta azt az elvet, mely szerint az egyháznak fel kell emelnie a szavát a szegények szisztematikus elnyomása és a harmadik világ országainak kizsákmányolása ellen.

c, Nemcsak papok vettek benne részt, hanem hívők, laikusok, és jelentős számban a Bázis Egyházközösségek is – ez a társadalmi mozgalom ugyanebben a kontextusban született –, ami a társadalommal való nyílt együttműködést jelentette, stratégiai terveket is beleértve.

d, A részvevők nagy hangsúlyt fektettek a Latin-Amerika és Európa között fennálló történelmi és strukturális különbségekre, jelezve, hogy az egyháznak – alapvető egyetemessége ellenére – eltérő funkciókat kell betöltenie.

e, Nem pusztán felhívni akarták a figyelmet az elnyomás és a kizsákmányolás jelenségére, hanem a cselekvést helyezték előtérbe, azt, hogy minden szükséges eszközzel szervezetten hozzájáruljanak ahhoz, hogy az elszegényedett tömegek változtatni tudjanak a helyzetükön.

A medellíni konferencia arra biztatta a hívőket és a laikusokat, hogy mélyebben tanulmányozzák az egyház szerepét latin-Amerikában, figyelmet fordítva a gazdasági újratermelés - a kontinens kapitalista és gyarmati struktúrái által – által létrehozott erős és határozott kizsákmányolás egyedi sajátosságaira.

Ez a megújult érdeklődés a katolikus egyház szerepét illetően Latin-Amerikában több értelmiségit arra késztetett, hogy újragondolják a papság egy részének szerepét a társadalmi küzdelmekben, és ez alapján új történelmi nézőpontot alakítsanak ki, létrehozva ezzel a felszabadítás teológiáját.

Enrique Dussel három generációra osztotta ezen irányzat teológusait: az első a gyarmati korszak azon képviselőiből állt, akik az indiánok oldalán állva bírálták a spanyol koronát. A legkiemelkedőbbek közülük Antonio de Montesinos, Domingo de Vico és Bartolomé de las Casas voltak. A második generációt José María Morelos y Pavón, Miguel Hidalgo y Costilla, és Servando Teresa de Miel alkotta, a szabad és független Mexikóért folyó küzdelem élharcosai. A harmadik generáció a XX. század második felében tűnt fel, és a medellíni konferencián került előtérbe. Közülük a legkiemelkedőbbek Gustavo Gutiérrez (Peru), Leonardo Boff (Brazília), Camilo Torres (Kolumbia), Ernesto Cardenal (Nicaragua), Jean Bertrand Aristide (Haiti), Fernando Lugo (Paraguay), Oscar Arnulfo Romero (Salvador), Sergio Méndez Arceo és Samuel Ruiz Garcia (Mexikó).

A felszabadítás a teológiája a valóság, és az ezen valóságot létrehozó történelmi folyamatok konkrét analíziséből indult ki, de mindig teológiai alapon. Franz Hinkerlammert jelzi, hogy a FT úgy véli, a szegénység a „a kölcsönös elismerés tagadása az egyének között”, és egy társadalom, ahol léteznek szegények, egy Isten nélküli társadalom. „Istennek ez a hiánya kétségtelen valóságként jelenik meg ott, ahol kiáltanak. Isten hiánya a szegényben jelenik meg. A szegény a hiányzó Isten jelenléte. A negatív teológia látható esetéről van szó, amelyben Isten jelenléte – egy tényleges jelenlét – a kiáltó hiánya és a szükségessége által adott.” Ezért a felszabadítás teológusai a szegények megsegítését választották, hogy ezáltal saját magukat szabadíthassák ki a szegénység béklyóiból, melyből minden egyén elismerése és Isten földi országának felépülése következik.

A Vatikánon belüli ortodox körök és egyes helyi kormányok válasza nem sokáig váratott magára: kezdetét vette egy becsmérlő kampány ezen teológusok pozícióját és munkáját illetően, melyben megvádolták őket azzal, hogy kommunista befolyás alatt állnak, illetve gerillacsoportokkal tartanak fenn kapcsolatokat. Ezen olvasat szerint a felszabadítás teológusai az erőszak és a gyűlölet előmozdítói, ami miatt méltatlan képviselői a katolikus egyháznak.

Így jött létre Latin-Amerikában a marxizmus és a katolicizmus egy sajátos összefonódása. Ezen oknál fogva a felszabadítás teológusai nem voltak érdekeltek abban, hogy a katolikus egyház hierarchiájának részei legyenek; munkájuk inkább a társadalmi szervezetekre fókuszált, a munkásokkal és a proletariátussal közösen.

Miközben a vita intellektuális síkon mozgott, a bírálók folytatták gyakorlati munkájukat a „szegények és elnyomottak” körében. A püspöki találkozókkal párhuzamosan egész Latin-Amerikában erőre kapott a Bázisegyházközségek szervezete (CEB – Comunidades Eclesiales de Base), amely Brazíliában és Nicaraguában tett szert nagy jelentőségre. Ezen mozgalom néhány célkitűzése még politikai pártokban is visszhangra talált.

Mexikóban a CEB mindenekelőtt a társadalom leginkább marginalizálódott rétegeiben hatott erősen. Ezzel kapcsolatban Miguel Concha jelezte, hogy a „CEB Mexikó legszegényebb vidéki és városi zónáiban született, azok körében, akik a kizsákmányolás, az éhség, az elnyomás és a nyomor valóságától szenvednek. Főszereplői az indiánok, a parasztok, a munkások, a részfoglalkoztatottak és a munkanélküliek, akik – együtt az egyház papjaival és világi képviselőivel, akik életüket a szegényeknek szentelték – a CEB mozgalmában fedezték fel a remény csíráját a latin-amerikai, és különösen a mexikói egyházban.”

A CEB közösségeinek metodológiája öt elemből áll, melyek teljes egészében összefoglalják a gondolkodás és cselekvés ezen dialektikáját:

• Látni: Légy tudatában annak, ami történik, ne veszítsd el a kapcsolatot a valósággal, és értelmezd azt mind egyéni, mind kollektív nézőpontból.

• Gondolkodni: Isten szava és az egyház útmutatása alapján fogalmazz a hit alapján ítéletet arról, amit látsz (első lépés), és alakíts ki cselekvési tervet az Evangélium alapján.

• Cselekedni: Valósítsd meg az eltervezettet, globálisan gondolkodva és lokálisan cselekedve – szervezetten – egy közösségi terv alapján.

• Értékelni: becsüld fel a sikereket, vállald a kudarcokat, tanulj a megtett útból, és eszerint alakítsd át a cselekvést.

• Örvendeni: a hit ünnepén és a nép ünnepén köszönjük meg Istennek, hogy velünk volt az úton, és felkészülni a folytatásra.

A CEB és San Cristóbal de Casas egyházmegyéje – Samuel Ruíz Ortegával az élén – fontos szerepet töltött be az indián közösségekben. Így aktívan részvettek az 1974-es Első Bennszülött Kongresszus összehívásában és megvalósításában. A medellíni konferencia határozatait ismételve a hívők elkezdték elültetni az indiánokba azt az eszmét, hogy Isten országa e világon valósul meg, és hogy az igazságosságon kell alapulnia. Az egyházmegye munkája megerősítette az indián közösségek belső szerveződését, lehetővé téve számukra a kapcsolatteremtést hasonló szervezetekkel az államban, Mexikóban, és az egész világban.

Azonban, ahogy a nemzeti felszabadító erőkkel is történt, az egyházmegye munkája összekeveredett az indán közösségek hagyományos világképével olyannyira, hogy egy sajátos „indián egyház” kezdett formálódni 2608 közösséggel, 400 diakónussal, és 8 ezer hitoktatóval, és habár együttműködött az egyházmegye szervezetével, jelentős autonómiával bírt.

A „csendes erőgyűjtés” szakaszában az EZLN sok militánst talált azon indiánok között, akik korábban a CEB szervezetében, illetve a San Cristóbal de las Casas egyházmegyéjében dolgoztak. Ez nem azt jelenti, hogy csatlakozásuk előre látható volt, hanem az történt, hogy a Samuel Ruíz által kezdett munka a bennszülött közösségekben azon politikai munka előtt egyengette a talajt, melyet később a neozapatisták végeztek. Így sok olyan indián, aki azelőtt diakónus illetve hitoktató volt, szintén az EZLN-hez való csatlakozás mellett döntött.

Ahogy ezen három cikkben megfigyelhettük, az EZLN mögött , mely 1994. január 1-én háborút indított a mexikói hadsereg ellen, egy összetett politikai és kulturális szerkezet állt, mely összekapcsolódása azt szolgálja, hogy nyilvánvalóvá tegye a társadalom egy széles csoportjának elnyomását és kizsákmányolását. Ez nem csak a bennszülött népek harca – ha részletesen elolvassuk a „Selva Lacandona” első nyilatkozatát, megfigyelhetjük, hogy említés se esik róluk – hanem egy jóval szélesebb harc, a „mexikói népért”.

A harc a hódítás és a kolonializmus ellen, a harc egy szabad, független és szuverén mexikói nemzetért, és a harc a kapitalizmus imperialista formája ellen a bennszülött lázadás történelmi alapja, mely megmozdította az egész világot, és még napjainkban is széles körű szimpátiát vált ki.

Így az EZLN egy olyan mozgalomként fogható fel, mely olyan nemzeti felszabadulást követel, mely lehetővé teszi az igazságosságon és az egyenlőségen alapuló fejlődést. De azért is harcol, hogy Mexikó egy demokratikus országgá váljon, és véget vessen azon párt diktatúrájának, mely 70 évig vezette ezt az országot, és ma újra kormányon van.

A neozapatistákban sok újdonságot is felfedezhetünk. Említsünk meg egy nagyon fontos szempontot. A harcuk nem az államhatalom megszerzését tűzi ki célul, hogy aztán egy szocialista vagy kommunista rendszert hozzon létre, ahogy Latin-Amerika és a világ más országaiban történt, ahol fegyveres felkelések törtek ki. Ellenkezőleg, első követeléseik nem egyebek, mint a méltó élethez való elengedhetetlen követelések: “munka, föld, fedél, étel, egészség, oktatás, függetlenség, szabad, demokrácia, igazság és béke.”

Így nézve elmondhatjuk, hogy az EZLN egy történelmi szintézis, egy társadalmi mozgalom melynek sikerült összeforrasztania a társadalmi követeléseknek, a fegyveres harc hagyományának, és a kritikai gondolkodásnak egy széles skáláját, melyek végig jelen voltak Mexikó és a világ történetében: ugyanakkor igyekszik új, korának megfelelő terveket is kidolgozni. Ezért ma, születésének 30., és színrelépésének 20. évfordulóján, hosszú és változatos folyamatok után, melyeket a történelem írt, és melyekben a történelem íródott: sokan vagyunk, akik az egész világon kiáltjuk: Éljen az EZLN!

Írta: Raúl Romero

Fordította: Zolcsák Attila

Forrás: Upside Down World