1953. július 26-án a santiagói Moncada laktanya elleni támadás új fejezetet nyitott Kuba nemzeti felszabadítási küzdelmében, ami végül a forradalom 1959. január 1-i győzelmével zárult le.

Két szobából, egy étkező-nappaliból és egy hálószobából, valamint egy kis fürdőszobából és egy konyhából állt Havanna Vedado kerületében, az O és az Infanta között lévő 25. utca 164. szám alatti 603-as lakása, ahol elkezdték megtervezni az 1953. július 26-i fegyveres akciókat.

Fidel Castro és Abel Santamaría, a mozgalom vezetői - Fotó: Archív

Ezen a napon támadták meg felkelők a Santiago de Cuba-i Moncada, illetve a Bayamóban lévő Carlos Manuel de Céspedes laktanyákat az ország keleti részén. Fegyvereket akartak zsákmányolni Fulgencio Batista az országot politikai, társadalmi és gazdasági káoszba taszító diktatórikus kormánya elleni harc folytatásához.

Az ügyhöz csatlakozó egyik fiatal, Abel Santamaría Cuadrado lakott ebben a lakásban, aki egy autókereskedésben dolgozott. 1952 januárjában vette ki, mivel közel volt a munkahelyéhez, és húga, Haydée is odaköltözött hozzá.

Ezt a történetet mesélte el nekünk Serioza Mora Candebat történész a Casa Abel Santamaría Múzeumban. Mora a forradalmi eszméket és az 1927. október 20-án, a Villa Clara tartománybeli Encrucijadában született hazafias fiatalember életét kutatja.

Abel 1947-ben költözött a fővárosba, ahol felsőoktatási tanulmányokat akart folytatni. Sikerült felvételt nyernie egy kereskedelmi iskolába, és ezzel egy időben leérettségizett. Kapott egy irodai asszisztensi állást az Ariguanabo Textiles-nél, később pedig a Pontiac-kereskedésben, ahol pénztáros lett és könyvelt. Belépett az Ortodox Pártba, ami megnyerhette volna a választásokat, ha ezt az esélyt nem veszi el tőle Batista 1952. március 10-i puccsa. 

Abel Santamaría, a korszak sok más fiataljához hasonlóan felháborodott ezen az alkotmányellenes lépésen, és ennyi elég is volt neki ahhoz, hogy – a Kolumbusz Temetőben – találkozzon a fiatal ügyvéddel, Fidel Castróval, és elkötelezze magát a cselekvés mellett.

Ez 1952. május 1-én történt, miután részt vett egy megemlékezésen Carlos Rodríguez kubai forradalmárról, aki kiemelkedő szerepet játszott a neokoloniális köztársaság éveiben. A két fiatal gyorsan összebarátkozott, és elhatározták, hogy társadalmi változást hoznak Kubába.

A következő napokban Fidel számos alkalommal felkereste a lakást, és megkezdődött egy mozgalom szervezése – ebből lett később a Július 26-a Mozgalom (M-26-7). A találkozókon elhangzó észrevételek, elemzések és különféle javaslatok alapján megállapodtak abban, hogy fegyveres felkeléssel kell megdönteni az erőszakkal hatalomra került Batistát.

„Fidel nagyra értékelte az épület diszkrécióját. Csend uralkodott itt, és a szomszédok is hallgattak. Ezenkívül ez egy biztonságos hely volt, két bejárattal, amelyek közül az egyik a 25. utcára, a másik pedig az O-ra nyílt, ami megkönnyítette a találkozókat, a kapcsolatfelvételeket és a konspirációt. Az itteni találkozókon résztvevők között volt Jesús Montané Oropesa, Melba Hernández, Raúl Martínez Arará, Ñico López, Boris Luis Santacoloma, Raúl Gómez García és más, Pinar del Rióból és Artemisából származó fiatalok, aki később feláldozták az életüket Santiago de Cubában” – teszi hozzá a történész.

Egy Biránba, a Castro-család a keleti Holguín tartománybeli otthonába tartó út során Fidel és Abel átbeszélte a fegyveres akció terveit. Úgy döntöttek, hogy elfoglalják a Santiago de Cuba-i katonai laktanyát, ahol az ország keleti felének legfontosabb ezrede állomásozott, és ahol 909 fegyveres katona volt elszállásolva. A támadó lázadók mindössze százhatvanan voltak, köztük két nő, Melba Hernández és Haydée Santamaría.

„A támadást megelőző napokban a havannai lakás nagyon csendes volt, és megritkultak a találkozók. A diszkréció mindennél fontosabb volt, hogy megtévesszék a diktatúra hírszerző ügynökeit. Július 7-én Fidel Santiagóba küldte Abelt. Az ő feladata volt véglegesíteni a részleteket a santiagói Renato Guitarral a Siboney farmon lévő Villa Blanca házban, ahonnan később, július 25-én éjjel, és július 26-án a hajnali órában elindultak véghezvinni a katonai akcióikat” – magyarázta Seriozha Mora.

Ekkorra már más találkozóhelyek is létesültek a fővárosban, például a Jovellar 107. alatt, Melba Hernández lakásán; az Infanta és a 23. utca kereszteződésénél lévő Mi Tío bárban; és egy marianaói házban. A leggyakrabban azonban a 11. utca 910. szám alatt lévő épületet használták, ahol egy nagyszerű segítőjük, Natalia Revuelta lakott, aki azt a feladatot kapta, hogy a győzelem után terjessze a támadás hírét.

1953. július 24-én éjjel Fidel bezárta maga mögött a 25. utcai lakás ajtaját, és elindult történelmet írni. A támadás kudarca után Abel Santamaríát foglyul ejtették a santiagói Saturnino Lora Kórházban. Kegyetlenül megkínozták. Megölték, kivájták a szemeit, amiket aztán megmutattak a húgának, Haydée-nak, hogy szóra bírják. Néhány nap múlva a diktatúra titkosszolgálatai megszállták a 25. utcai lakást, ahol bizonyítékok után kutattak, de nem találtak semmit.

Augusztusban Abel édesanyja, Joaquina Cuadrado és húga, Aida elvitték testvéreik holmijait a havannai lakásból, így a tulajdonos kiadhatta azt egy másik családnak. A forradalom 1959-es győzelme után Haydée Santamaría, aki akkor más a Casa de las Américas igazgatója volt, művészekkel és értelmiségiekkel folytatott beszélgetésekben felidézte azokat a napokat, amikor bátyjával abban a lakásban laktak, és megszületett a múzeummá alakítás ötlete.

1973. június 9-én a lakást felavatták, mint egy a Nemzeti Kultúra Tanács, később Kulturális Minisztérium alá tartozó intézményt. A kubai történelemben játszott szerepe miatt a lakást 1980-ban nemzeti emlékművé nyilvánították, és ma számos olyan ember keresi fel, akit érdekel a Moncada elleni támadás története.

1953. július 24-én, José Ramón Martínez Álvarez megcsókolta az édesanyját, és azt mondta neki, hogy a varaderói tengerpartra megy. Hozzá hasonlóan más, a délnyugat-havannai Artemisában élő fiatalok is elbúcsúztak a családjaiktól, és Santiago de Cubába indultak.

Fidel José Suárez Blancót (Pepe), az Ortodox Párt országos vezetőségének egyik tagját azzal a küldetéssel bízta meg, hogy alapítsa meg a Július 26. Mozgalmat Artemisában, ahol a régóta végzett munkájának köszönhetően egyszerre tudott szert tenni pénzügyi forrásokra, embereket toborozni, és elkezdeni gondolkozni a győzelem után végrehajtandó programon. Maga Fidel magyarázta el ennek a csoportnak egy 1952-es találkozón, annak a radikális változásnak a fő összetevőit, amelyre Kubának szüksége van, amelyek között mások mellett olyanok szerepeltek, mint a földreform, az iparosítás, a lakásügy, a munkanélküliség, az oktatás és az egészségügy.

Ahogy a mozgalom megerősödött, a fegyveres felkelés elkerülhetetlen szükségessége világossá vált. Lőgyakorlatok kezdődtek a közeli farmokon, a találkozók még óvatosabbak lettek, és az itt használt fegyvereket a házakhoz közeli barlangokban rejtették el. Telt az idő, és az artemisai csoport munkája szervezettebbé és fegyelmezettebbé vált. Ezzel kiérdemelték, hogy részt vehessenek a santiagói támadásban.

Mintegy huszonnyolc artemisai fiatalember, köztük Comandante de la Revolución Ramiro Valdés Menéndez, indult el a szülővárosából a Moncada irányába.

„Csupán egy maroknyian voltunk, de magunkkal vittük az emberek szellemét, és Martí azon felszólítása vezérelt bennünket, miszerint az embernek nem arra kell tekintenie, ahol jobban élhet, hanem arra, ahol a kötelességei rejlenek” – mondta Ramiro Valdés 2014-ben, amikor a tartományban a támadás évfordulóját ünnepelték.

A lázadók több útvonalon hagyták el Havannát – egyesek vonattal mentek, mások busszal, néhányan pedig autóval. 25-én a karneválra igyekvők között elvegyülve kis csoportokban a Siboney farmra vitték őket.

A 26-i eseményekre Fidel a spanyol újságíró, Ignacio Ramonet „Száz óra Fidellel” című interjúkötetében így emlékezett: „Végül egy autó megmentett. Fogalmam sincs, hogy hogyan vagy miért, de egy autó jött felém, elért engem, és felvett. Egy artemisai fiú vezette az autót, ami tele volt bajtársakkal, köztük velem, és megmentett engem… Mindig is szerettem volna beszélni ezzel az emberrel, hogy megtudja, hogyan keveredett bele abba a pokolba, ami ott akkor zajlott.”

A július 26-i akciókban tizennégy artemisai fiatalember vesztette életét. Mások tovább haladtak a hosszú úton, ott voltak a Granma partraszállásakor, és a Sierra Maestra-i harcokban. Mindannyiuk előtt tiszteleg az Artemisai Mártírok Mauzóleuma.

Az 1977. július 16-án felavatott emlékmű, amelyet az artemisai centenáriumi generációnak ajánlottak, ma kötelező úti cél mindazok számára, akik meg szeretnék ismerni azt a hősiességet, amellyel ez a város hozzájárult a forradalom ügyéhez.

A sírokban ott van az összes elesett földi maradványai, némelyikük személyes tárgyai és a fényképeik. 2000 óta ide temetik azokat a Moncada elleni támadásban részt vett felkelőket is, akik a tartományból származnak, és a forradalom győzelme után hunytak el.

A mauzóleum bejáratánál Fidel lelkesítő szavai olvashatóak, amelyek A történelem fel fog menteni címen ismertté vált védőbeszédében hangzottak el: „A bajtársaim azonban nincsenek elfeledve, nem halottak. Élőbbek, mint valaha, és gyilkosaik minden bizonnyal el vannak borzadva attól, ahogyan győzedelmes szellemük a magasba száll a holttesteikből.”

Július 26-ának hajnali óráiban a Santiago de Cuba melletti Siboney farmon hangosan felolvasták a Raúl Gómez García által írt Moncada Kiáltványt. Elénekelték a nemzeti himnuszt, és a fegyveres felkelők kis csoportokban elindultak megtámadni a Santiago de Cubában lévő Moncada laktanyát, a bíróságot és a Saturnino Lora Kórházat. Ezzel egy időben Bayamóban egy másik csoport a Carlos Manuel de Céspedes laktanya ellen vonult.

A támadás előtt Fidel beszédet intézett a bajtársaihoz: „Néhány órán belül vagy győztök, vagy elbuktok, de bármi is történjen – most figyeljetek jól, bajtársak –, bármi is történjen, a mozgalom győzedelmeskedni fog. Ha győzünk holnap, akkor Martí törekvései hamarabb megvalósulnak. Ha ennek ellenkezője történik, akkor erőfeszítésünk példaként fog szolgálni Kuba népének, hogy vegye fel a zászlót, és lépjen a helyünkre. Az emberek Orientében és szerte a szigeten támogatnak bennünket. Az Apostol centenáriumának ifjai! Ahogyan ’68-ban és ’95-ben itt, Orientében mi kiáltjuk először, hogy »Szabadság vagy halál!« Már ismeritek a terv célkitűzéseit. Kétség sem fér hozzá, hogy veszélyes, és mindenkinek, aki velem tart ma este, ezt teljesen önként kell tennie. Most még meggondolhatjátok magatokat. Néhányan mindenképpen hátra maradnak, mert nincs elég fegyver. Azok, akik úgy döntenek, hogy jönnek, lépjenek előre! A tervek szerint nem fogunk embert ölni, csak a legvégső esetben.”

A 131 Batista hadseregének egyenruháját viselő harcos három csoportba rendeződött. Az első a főépület, a Moncada laktanya felé indult. A másik kettő Abel Santamaría és Raúl Castro vezetésével megkísérelte elfoglalni a kórházat és a bíróságot.

A hadművelet megkezdődött. Az első csoportot vezető Fidel a tervek szerint elérte az úti célját, de egy váratlanul visszaérkező járőrkocsival túl korán keveredett tűzharcba, ami riasztotta a laktanyában lévő katonákat. Abel és Raúl is elérte a célpontját, de a több emberrel és fegyverrel rendelkező ellenség vissza tudta verni a támadásokat.

Hasonlóan alakultak a dolgok Bayamóban is. Ott a terv az volt, hogy egy helyi lakos, akiket a laktanyában lévő katonák jól ismertek, fogja a támadó erők vezetőjét a laktanyához vezetni, és be fogják őket engedni. Amikor bejutottak, lefegyverezik az őröket, és kinyittatják a kapukat a lázadó csoport többi tagjának. A dolgok nem a tervek szerint alakultak, mivel a férfi nem jött el, és más megoldáshoz kellett folyamodniuk.

Így aztán az aznapra tervezett támadások nem győztek, de azt a célt sikerült elérniük, hogy új fejezetet nyitottak az Amerika-barát tábornok, Fulgencio Batista elleni forradalmi küzdelemben.

Ezek a Fidel Castro vezette akciók megmutatták a kubai embereknek, hogy a fegyveres harc a győzelemhez vezető út. Később megérkeztek a Granma expedíciósai, akik 1956. december 2-án szálltak partra, hogy gerillafrontot nyissanak a Sierra Maestrában.

1959. január 1-én a forradalmi felkelés a diktatúra legyőzésében és politikai hatalom megszerzésében csúcsosodott ki. Az egykori Moncada laktanyában ma „Ciudad Escolar 26 de Julio” néven iskola működik, és az épület egy részében múzeumot alakítottak ki, hogy garantálják, hogy ezek a tettek soha nem merülnek feledésbe.

Írta: Nuria Barbosa León

Forrás: Granma

Fordította: Latin-Amerika Társaság