55 évvel ezelőtt, 1962 februárjában John F. Kennedy elnök kiterjesztette az Egyesült Államok Kuba elleni blokádját, amelyet még Dwight D. Eisenhower elnök vezetett be 1960. október 19-én.

Eisenhower agresszív lépésével az Egyesült Államok megtiltott minden Kubába irányuló exportot az élelmiszerek és a gyógyszerek kivételével. Azonban Kennedy ennél tovább is ment, és megtiltotta, hogy élelmiszerek és gyógyszerek kivételével bármit exportáljanak Kubából az Egyesült Államokba. Az indok ez volt: „Kuba kormánya nem összeegyeztethető az Amerika-közi rendszer elveivel és céljaival; és a kínai-szovjet kommunizmus felforgató támadásának fényében, amellyel a kubai kormány nyíltan szövetséget vállal.”

A Szovjetuniónál jobban aggasztotta az Egyesült Államokat Kuba saját forradalma - fotó: Reuters

A két indokból az első, az „összeegyeztethetetlenség” fontos igazán. Ez őszintébb volt, mint a „külföldi kommunista” indok, és valóban közelebb áll az igazsághoz. Valóban „nem volt összeegyeztethető” a kubai forradalom és az Egyesült Államok kapitalizmusa és imperializmusa, még ha Fidel Castro mindent meg is tett annak érdekében, hogy Kubának ezen különbözőségek ellenére jó kapcsolata legyen a szomszédjával.

Hogy kontextusba helyezzük a „kommunista” pánikot, vessünk egy pillantást a következőre. A kubai-szovjet kereskedelmi megállapodás 1960. február 13-án lépett hatályba, Kennedy mégis csak két évvel később terjesztette ki a blokádot, amikorra világossá vált, hogy a forradalom az ígéretéhez hűen forradalmasítja a kubai gazdaságot, aminek semmi köze nem volt a Szovjetunióhoz.

Ezenkívül az Egyesült Államok a győzelem küszöbén álló kubai forradalommal szembeni ellenségessége jóval a kubai-szovjet együttműködés 1960-as kezdete előtt kezdődött. Például 1958 végén, ahogyan az Egyesült Államok számára világossá vált, hogy a Fidel vezette forradalom elkerülhetetlenül végigsöpör Kubán és Havannába fog érkezni, Washington taktikát váltott. A forradalmi hadsereg ellen addig kizárólagosan alkalmazott bombázások és szárazföldi katonai támadások mellett megpróbálta mozgósítani Batista „mérsékelt ellenzékét”, akiket az Egyesült Államok kész volt magukra hagyni.

Egy másik példája annak, hogy a fő aggodalmat nem a Szovjetunió, hanem a hazai gyökerű felkelés jelentette, Lester Mallory Amerika-közi ügyekért felelős államtitkár-helyettes hírhedt 1960. április 6-i megnyilatkozása volt. Mallory egy emlékeztető feljegyzésben amellett érvelt, hogy „tagadják meg a pénzt és az áruszállítást Kubától, hogy ezzel rontsák a pénzügyi helyzetét és a reálbéreket, és hogy éhezést, kétségbeesést okozzanak és elérjék a kormány megdöntését.”

Malloryt nem a Szovjetunió aggasztotta, hanem, ahogyan ő maga mondta, amikor népirtó módszere mellett érvelt, az, hogy „a kubaiak többsége támogatja Castrót (a legszerényebb becslés szerint is, amivel találkoztam, 50 százalékuk)”. Világos tehát, hogy az Egyesült Államok mindenekelőtt a belső támogatottságtól félt. A Szovjetunióról nem esett szó a feljegyzésben. Kijelentése helytálló volt abban az értelemben, hogy legalább azt felismerte, hogy belföldi kérdésről van szó Kubában, nem pedig – külső – „kommunista” befolyásról. Azt nem lehet mondani, hogy a 1960. február 13-ai szovjet-kubai megállapodás nem aggasztotta volna az Egyesült Államokat. Persze, hogy aggasztotta, de a szívük mélyén tudták, hogy a dolog természete mindenekelőtt belső.

Mi volt az igazi kérdés – és az ma is – Kubában az Egyesült Államok szempontjából? A Fidel vezette forradalmi erők 1959. január 1-i győzelme, amely azonnal, az első naptól kezdve elkezdte lebontani a régi államot, valamint hadseregének és elnyomó apparátusának a maradványait. Forradalom volt, a szó valódi értelmében. Egy új kormány lépett a régi helyére, és a forradalmi hadsereg és a milíciák váltották fel Batista az Egyesült Államok támogatását élvező rendszerét.

Sőt, a gazdaság területén is forradalom zajlott. Mindössze öt hónappal a győzelem után, 1959. május 17-én elfogadták a kubai és a külföldi földbirtokosokat egyaránt hátrányosan érintő Agrárreform törvényt. Ez a földreformtörvény kártérítést határozott meg a kormány által kiadott agrárreform kötvények formájában, amelyek 4,5 százalékos kamatot fizettek, és húsz év alatt kellett visszatéríteni őket. Így ez a lépés nem volt diszkriminatív és elismerte a kártérítéshez való jogot. Sőt, nagyvonalúbb ajánlat volt, mint azok a kötvények, amelyeket Douglas MacArthur tábornok földreformja keretében adtak ki a megszállt Japánban, amelyek esetében 2,5 százalékban határozták meg az éves kamatot, a teljes visszatérítést pedig 24 évben.

Mindazonáltal az agrárreform – amelynek célja a földek tulajdonjogának visszaszolgáltatása jogos tulajdonosaihoz, azokhoz, akik megművelik, illetve a hatalmas birtokok megszüntetése – miatt az Egyesült Államok a cukorkvóta csökkentésével és más megtorlásokkal fenyegetett. Mindez 1960. február 13-a, a szovjet-kubai kereskedelmi megállapodás előtt történt. A kubai vidék forradalma alapjaiban rázta meg az Egyesült Államok jelenlétét a szigeten, mivel a cukortermelés az amerikai érdekek egyik pillérét jelentette.

A kubai kistermelők és családjaik ma is közvetlenül a forradalom utáni történelmi pillanatról beszélnek, amikor is végre nekik kedveztek. Ennek a forradalmi láznak a terjedéséhez nyilvánvalóan semmi köze nem volt semmilyen „külföldi kommunista” tényezőnek. Így paradox módon igazolta Mallory azon állítását, miszerint a probléma az volt, hogy „a kubaiak többsége támogatja Castrót”.

Forradalom zajlott a városokban, különösen Havannában is. 1960. október 13-án a minisztertanács megalkotta a 890-es és 891-es törvényeket. Az összes ipari és kereskedelmi vállalat és a magánbankok kisajátításon keresztüli államosítása döntő jelentőségű volt az ország fejlődése és a sorsa feletti ellenőrzés megszerzése szempontjából.

A 890-es törvény előírta, hogy Kuba államosítja a cukorral, alkohollal, üdítőkkel, szappanokkal, parfümökkel, tejtermékekkel, vegyszerekkel, tengeri szállítmányozással, vasúttal, távközléssel, kávéval, gyógyszerekkel stb. foglalkozó vállalatokat, függetlenül tulajdonosaik nemzetiségétől. A 891-es törvény a banki szolgáltatásokat állami funkcióként határozta meg, és kártérítési jogot állapított meg a megszüntetett bankok partnerei és részvényesei számára. A kártérítések 1960. december 31-én léptek volna életbe, későbbi fizetéssel, miután a Kubai Nemzeti Bank zárolta a banki műveleteket.

A hazai és külföldi burzsoázia uralma megtört. Havannában forradalmi ünnepély zajlott a burzsoázia ellen. Például banki alkalmazottak és állampolgárok segítettek az új forradalmi kormánynak felkutatni a bankárok és az iparmágnások elrejtett vagyonait. Mindent tűvé tettek a burzsoázia a kubai munkásság és a társadalom más rétegeinek kizsákmányolásával szerzett nyílt és rejtett vagyonáért, hogy azt a közjó szolgálatába állítsák.

Amikor valaki a világ forradalmairól beszél vagy ír, nem szükséges sem túl messzire menni vagy túl mélyre ásni a történelemben. Bár minden forradalom értékes tanulságokkal és példákkal szolgál, a kubai forradalom a legfrissebb és ma is zajlik. Ez zavarta Kennedyt 55 évvel ezelőtt, és ez zavarja az Egyesült Államokat ma is.

És ahogy Fidel 1959. január 1-e után egyből arra törekedett, hogy fenntartsa a kapcsolatokat a szomszéddal, ma a kubai kormány követi a lábnyomát, de nem mond le forradalmi elveiről. A történelem megmutatta azokon a hihetetlen gazdasági, társadalmi és politikai eredményeken keresztül, amiket Kuba 1959 óta elért, hogy az egyetlen előremutató út azokban az első években az volt, hogy elsöprik az Egyesült Államok dominanciájának alapjait. Még a – ma is szinte teljes egészében érvényben lévő – amerikai blokád sem tudta vagy tudja visszaforgatni az idő kerekét.

Írta: Arnold August kanadai újságíró és kutató, több Kubáról szóló könyv szerzője

Forrás: teleSUR

Fordította: Latin-Amerika Társaság