A kubai forradalom 50. évfordulóján

Első kubai utamra egy évvel az 1962-es októberi krízis után került sor. Ha­bár negyvenöt év telt el azóta, Kuba helyzetére a máig tartó és azóta több­ször szigorított blokád révén napjainkig kihat mindaz, ami 1962-ben tör­tént, és ami a történelembe szovjet-amerikai, Hruscsov és Kennedy között kötött megállapodásként vonult be. Két évvel a kubai forradalom 1959-es győzelme után került sor erre a megállapodásra, tehát a kubai forradalom kezdeti időszakában. Emlékszem arra a kubai közhangulatra, amelyből 1963-ban szenvedélyes kritikáját hallottam ki az 1962-es szovjet magatartásnak. A Kádár korszak sajtója nálunk ezt a magatartást a világbéke meg­őrzéseként ünnepelte.

A tárgyalások lényegét tartalmazó Fidel Castro-Hruscsov levelezést csak évtizedek múlva publikálták. Fidel Castro legrészletesebben Ignacio Ramonet Száz óra Fidellel című 2006-ban kiadott interjúkönyvében foglal­kozott ezzel a kérdéssel.

 

Felidézi a szovjet féllel történt első tárgyaláson elhangzott mondatát. A szovjet hírszerzés tudomására jutott egy Kuba elleni amerikai támadáster­ve. Erről a kubai vezetést öt hónappal a válság kirobbanása előtt informál­ták. Castro az első tárgyaláson kijelentette: „Nyilatkozatban figyelmeztes­sék az Egyesült Államokat, miként ők cselekszik hasonló helyzetekben, hogy a Kuba elleni támadást a Szovjetunió elleni támadásnak minősítik." Erre a szovjet fél nem volt hajlandó viszont Fidel Castroval azt a tervet kö­zölték, hogy helyezzenek el Kubában közepes hatósugarú rakétákat. „Be­vallom, hogy ezeknek a fegyvereknek Kubába való telepítése nem volt ked­vemre való, hiszen a mi érdekünk az volt, Latin-Amerika érdekeit is figye­lembe véve, hogy elkerüljük még a látszatát is annak, hogy országunk szovjet katonai bázis." A fenyegetett helyzetben lévő Kuba vezetői végül mégis elfogadták a szovjet indítványt, és megtörtént 42 közepes hatósuga­rú rakéta Kubába telepítése, ami az 1962-es októberi krízis kirobbanásához vezetett.

 

A Hruscsov-Kennedy tárgyalások során a szovjet fél - Fidel Castro sza­vait idézve - „különös, bizánci vitába kezd" a fegyverek támadó és védel­mi jellegéről. Nem lép fel az ellen, hogy Kuba légterébe alacsonyan szálló kémrepülőgépek behatoljanak. „A krízis kirobbanásakor Hruscsovnak nem volt világos elképzelése arról, hogy mi a teendő" - nyilatkozza Castro négy évtized távlatából, és Ramonet könyvében közreadja Hruscsovval folytatott levélváltása legfontosabb részleteit. Miközben Floridában 579 harcirepülőgép várakozott bevetésre készen, az amerikai hadsereg öt had­osztályát mozgósították, köztük a 82. és 101. légi-deszantos alakulatot, és Kubában 300 000 ember állt élet-halál harcra készülődve, az Egyesült Nemzetekben nevetséges vita folyt Adlai Stevenson amerikai és Valérián Zorin szovjet küldött között, melynek során a szovjet felet képviselő poli­tikus felkészületlenül, érvek nélkül vitázott amerikai ellenfelével.

A rakéták visszavonásáról szóló megállapodásról a kubai fél a médiából értesült. „Hruscsov nem konzultált velünk. A rakéták visszavonását java­solták, ha az amerikaiak hajlandók visszavonni Jupiter-rakétáikat Törökor­szágból. Kennedy október 28-án elfogadja ezt a kompromisszumos megol­dást. És a szovjetek visszavonják SS-4 rakétáikat. Inkorrekt megoldás volt.

Nagy felháborodást váltott ki. Nem voltunk ellene valamiféle megoldásnak, hiszen meg kellett akadályozni a nukleáris konfliktus kirobbanását. De Hruscsovnak azt kellett volna mondania az észak-amerikaiaknak: »Meg kell vitatnunk ezt a kérdést a kubaiakkal is.« Hiányzott belőle a komolyság, a határozottság. Alapvető kötelessége lett volna, hogy a kérdést velünk is megvitassa. A megegyezés feltételei ez esetben sokkal jobbak lettek volna. Nem maradt volna meg Kubában a guantánamói tengeri támaszpont, nem folytatódtak volna a magasan szálló kémberepülések. Mindez felháborított minket. Tiltakoztunk. És a megállapodás után is tovább lőttünk az alacso­nyan szálló kémrepülőgépekre. Rákényszerültek, hogy véget vessenek a berepüléseknek. A szovjetekkel való kapcsolataink romlottak. Éveken át kapcsolatainkra igen nagy hatást gyakorolt ez a megállapodás."

 

Kuba és a Szovjetunió viszonyát hosszú távon valóban az 1962-es októ­beri krízis idején kötött szovjet-amerikai megállapodás határozta meg. Hruscsov végső soron gyakorlatilag beleegyezett abba, hogy az Egyesült Államok blokádot hoz létre Kuba körül, amely napjainkig alapvető gátja a szigetország gazdasági előrehaladásának, és elfogadta azt, hogy Latin-Amerika amerikai érdekterület.

Az Egyesült Államok a Playa Girón-i (Disznóöböl) vereség után beérte a blokád fenntartásával, majd annak napjainkig tartó folyamatos szigorításá­val, katonai támadás helyett az állandó katonai fenyegetés politikáját alkal­mazva. A Szovjetunió vezetői - miközben a proletár internacionalizmus szólamait minduntalan beleszőtték ünnepi beszédeikbe - a szovjetpárti la­tin-amerikai kommunista pártok segítségével hol elárulták, hol bomlasztották a latin-amerikai gerillamozgalmakat, és ezzel a földrész forradalmi hullámait az Egyesült Államok számára kedvezően csendesíteni töreked­tek. A Bolíviai Kommunista Párt főtitkára, Jorge Kolle Cueto 1984-ben kije­lenti, mintha nem ő lett volna az, aki egészen másféle ígéreteket tett Havan­nában, hogy „a PKB egyetlen vezetője sem kötelezte el a pártot, sem saját magát arra, hogy részt vegyen a gerillamozgalomban, ha arra a mi hazánk területén kerül sor." A kínai irányvonalat követő másik bolíviai kommunis­ta párt vezetője, Oscar Zamora Mediocelli, aki 1968-ban Fidel Castrót revizionistának nevezte, jelenleg a bolíviai jobboldali ellenzékhez csatlakozva lép fel Evő Morales szocialista vezetésű népi kormánya ellen.

Kuba voltaképpen magányos maradt abban az időszakban, amikor az úgynevezett szocialista tábor része volt, hiszen Latin-Amerika iránti forra­dalmi kötelezettségeit a Szovjetunió ellenében kellett teljesítenie.

2007-es kubai utam idején nem egyszer arról beszélgettem kubai bará­taimmal, milyen előnyei származtak Kubának és Latin-Amerikának abból, hogy a kilencvenes években felbomlott a Szovjetunió, és hogy 1989-ben bekövetkezett az úgynevezett európai szocialista országok rendszerváltá­sa. Bármennyire hihetetlennek is hangzik ez, a mélyben zajló történelmi események igazolni látszanak ezt a furcsának tűnő megállapítást.

Latin-Amerika mai forradalmi mozgalmainak kezdő pillanata az 1989-es caracasi nyomorlázadás, az úgynevezett caracazo volt. Hugó Chávez Frías 2003. január 23-án, a brazíliai Portó Alegréban, a Bolivári Forradalommal szolidáris Szociális Világfórum szervezte egyik találkozón így idézi fel azt a történelmi pillanatot, amikor a Caracast körülvevő, dombokon kiépült barriók, nyomornegyedek népe megrohamozta a venezuelai fővárost, és a többszázezres tömeg kifosztotta a szupermarketeket, az élelmiszerboltokat és az üzleteket. „1989-ben ledőlt a Berlini Fal és 1991-ben összeomlott a Szovjetunió, ezzel egyidejűleg magasra emelték a neoliberalizmus győ­zelmes zászlaját, és megszületett a történelem végéről szóló tétel: »Véget ért a történelem, győzött a kapitalizmus*; azt mondogatták a kilencvenes évek elején: »Vége a történelemnek, ez az egyedüli üdvözítő gondolat, nincs más alternatíva«. Értik? Elmúlt egy évszázad, ez így igaz, összeom­lóit a Szovjetunió, vége lett a szocializmusnak, vége lett a kommunizmus­nak, éljen a neoliberális kapitalizmus, ésatöbbi. Venezuelában viszont más irányt vesznek az események: meglepő párhuzam ez, 1989-ben ledől a Ber­lini Fal, de 1989-ben Caracasban fellázad a nép, rendkívül heves népi láza­dás robban ki, ezreké, százezreké, a szegényeké mindenekelőtt, akik láza­dásukkal elözönlőitek az utcát, fegyvertelenek voltak, de fellázadtak. Mi ellen lázadt el a caracasi nép 1989. február 27-én? A Valutabank neoliberá­lis csomagterve ellen."

 

Az 1998-as választásokon Hugó Chávez Friast a választópolgárok 56%-a Venezuela elnökévé választotta. 1999-ben népszavazást hirdetnek az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 86%os többségi szavazatával megszületik az ország új alkotmánya, Venezuela felveszi a Venezuelai Bolivári Köztársa­ság nevet. Megkezdődik az ország politikai, jogi, gazdasági, oktatási, egészségügyi átalakítása, az új modell, a neoliberális kapitalizmussal szemben álló független, antiimperialista Venezuela útjának gyakorlati megvalósítása.

 

Azóta a Bolivári Forradalom és a 21. századi szocializmus eszméje való­ságos diadalútra indult Latin-Amerikában. Mintha Nicolás Guillén verse valósulna meg:

 

Száll a szél Amerikán át,
ki tud útjába állni,
Bolivárral, lova hátán
és a szószéken Martí.

 

A bolíviai Vallegrandéban, ahol 2007 októberében a Che Guevara Alapít­vány szerevezésében került sor a Második Che Guevara Világtalálkozóra, a megnyitó ünnepélyen az „öreg Európa" képviselőjeként hívtak fel az emel­vényre az elnökség tagjai közé. Szót kértem. Annyit mondtam, hogy üd­vözlöm a jelenlevőket azoknak a magyaroknak a nevében, akik szolidári­sak Latin-Amerika népeinek forradalmi harcával, és hogy felolvasok egy verset. Ezután felolvastam Ladányi Mihály Zene gitáron című versciklusá­nak egyik részletét Yolanda Ulloa kubai költőnő fordításában, és visszaül­tem Dániel Viglietti, világhírű uruguayi énekes mellé. A záróülésre Evő Morales, Bolívia elnöke helikopteren érkezett. Beszédében magát és kor­mányát guevaristának nevezte, és megmagyarázta, mit jelent számukra ez az elnevezés. Elutasítani a kapitalizmust, a neoliberalizmust, a gyarmato­sítást, és megteremteni a 21. századi szocializmus lehetőségét.

Ugyanerről beszélt a Telesur tévéadásában Rafael Correa ecuadori elnök is. A Telesur adóját Kuba, Venezuela, Bolívia közösen működteti, Latin-Amerika szert fogható Limától Bogotáig. Havannától Buenos Airesig, Caracastól La Pazig. A közgazdász képzettségű Correa arról beszélt: Guevara szembefordult azzal az irányvonallal, ami a kelet-európai szocialista orszá­gokat jellemezte, és ami a kapitalizmus restaurációjához vezetett.

 

Bolívia és venezuelai utam előtt Kubában megvettem Che Guevara 2006-ban Apuntes críticos a la Economía Política (Kritikai megjegyzések a politi­kai gazdaságtanhoz) címmel kiadott könyvét. A kötet többek között közli Guevara aláhúzásaival és megjegyzéseivel annak a szovjet politikai gazdaságtani kézikönyvnek a részleteit, amelyet Guavara bolíviai útja előtt tanul­mányozott, és kritikai észrevételekkel látott el. Iparügyi miniszterként tartott beszédeinek, munkaértekezleteken elhangzott észrevételeinek részletei egé­szítik ki ezt az anyagot. Bevezetőként a kötet Guevara 1965-ben írt levelének terjedelmes részletét közli, amelyet kongói útja előtt küldött Fidel Castrónak. A levélrészletnek a kötet szerkesztője a következő címet adta: Algunas reflexiones sobre le transición socialista (Néhány észrevétel a szocialista át­menetről). Jegyzetei közt fennmaradt egy új politikai gazdaságtani könyv tervezete, és feljegyzése arról, miért van égető szükség egy ilyen könyv meg­írására. Paul Baran A növekedés politikai gazdaságtana című könyvéhez írt kiadatlan jegyzetében Guevara azt írja: „Kritikus elemzésre van szükség, amely megvizsgálja a szocialista országok kapcsolatait az alulfejlett orszá­gokkal. Megírásra váró könyv ez, és egy kommunistának kell megírnia."

 

Guevara a hatvanas évek elején arra figyelmezteti Fidel Castrót, hogy a Szovjetunióban - Hruscsov pökhendi kijelentései ellenére - korántsem fe­jeződött be a szocializmushoz vezető átmeneti szakasz. A hierarchikus munkamegosztás újratermeli a gazdasági elkülönültséget, a kiváltságokat és az egyenlőtlenségeket. „A szovjetek és a csehek úgy vélik, hogy túljutottak az első szakaszon, úgy hiszem, ez a dolog objektív módon szemlélve, nincs így" - írja Fidel Castrónak 1965 áprilisában. Felismeri, hogy a tudományos marxista felfogás túl szűkre szabta a Szovjetunióbeli Új Gaz­daságpolitika (NEP) történelmi határait. „Valójában a jelenlegi szovjet társadalom egész gazdasági-jogi létesítményrendszere az Új Gazdaságpolitikából ered; ebben tovább élnek a kapitalizmus régi kategóriái, a nyereség, banki kamat, és magától értetődően létezik a dolgozók közvetlen anyagi érdekeltsége." Mi következik ebből? „Téziseink szerint az Új Gazdaságpolitika (NEP) gyökerei mélyen beleágyazódtak a Szovjetunió életébe, korszakos jelet hagytak rajta. Következményeik lehangolok: a kapitalista felépítménye egyre mélyebben benyomult a termelési viszonyokba, és azok az ellentmondások, amelyek a NEP kétféle irányzatának kereszteződéséből születtek, ma olyan erővel hatolnak be a felépítménybe, ami már a kapitalizmushoz való visszatérést eredményezheti." Rámutat arra is, hogy az európai szocialista országok gazdaságpolitikája nem az értéktörvény tudatos korlátozására épül, így annak fokozatos elsorvadása helyett annak felerősödése fenyeget.

Fidel Castro 1992-ben ezt a nyilatkozatot tette a nicaraguai Tomas Borgénak, aki arról kérdezte, mekkora Kubában az érdeklődés Che Guevara írásos életműve iránt: „Tiszteletem és rokonszenvem Che iránt még inkább növekszik, mióta látom, hogy mi történt a szocialista táborban, mert ő elszánt ellensége volt annak, hogy a szocializmus építését a kapitalizmus eszközeinek felhasználásával vigyék végbe. [...] Che látnok volt, amikor olyan korán, a hatvanas évek elején felismerte, milyen következményekkel jár az a módszer, amelyet Kelet-Európában alkalmaztak a szocializmus felépítése során."

 

Kuba jelen van Venezuelában, Bolíviában. Kubai orvosok tízezrei dolgoznak a két latin-amerikai országban. A Misión Milagro program során a kubai orvosok 826 862 ember látását adták vissza.

Ne hallgassuk el azt se, hogy ez a nemzetközi kötelességvállalás nehezíti az ország belső egészségügyi helyzetét. Egy-egy kubai körzeti orvosnak ma több beteget kell ellátnia, mint néhány évvel ezelőtt. A blokád okozta gyógyszerhiány miatt akadnak olyan orvosságok, amelyeket csak a cuc-nevű „konvenio-pezóért" lehet egyes patikákban, a hotelek gyógyszertáraiban megvásárolni, és ami a konvenio-pezóval alig rendelkező kubai családok számára, vagyis a lakosság többsége részére nehezen elérhető. A kettős pénzrendszer léte tovább élezi a társadalmi különbségeket. A kubai vezetés világosan látja ezeket a problémákat. A kulturális élet egyik vezetője, Eliades Acosta szavait idézem: „Két ország él ma itt együtt, a szocializmus és a kapitalizmus két orszá­ga, olyan kérdés ez, amiről nem akartunk nyíltan beszélni, mert bánt min­ket". Acosta korrupcióról, egoizmusról, az egyéni érdekeltség elvének je­lentkezéséről szól, és hozzáteszi: „Olyan dolgokra bukkanhatunk, ame­lyeknek nincs köze a Forradalom első szakaszának álmaihoz."

 

A „ki kit győz le" kérdése ez. A tőke politikai hatalmát felszámolni jóval könnyebb, mint magát a tőkét, amely újratermeli a hierarchikus munka­megosztás révén a társadalmi különbségeket. Kuba legégetőbb kérdése a kettős pénzrendszer mielőbbi felszámolása. A szocialista orientáció győ­zelme nem pusztán Kuba érdeke, hanem minden olyan latin-amerikai or­szágé, amely a 21. századi szocializmus útjára kíván lépni, tehát Venezue­láé, Bolíviáé, Ecuadoré, és holnap bizonyára Nicaraguáé és Uruguayé is. Tegyük hozzá ehhez azt is, hogy Latin-Amerika polgáribb kormányai sem zárkóznak el a közös latin-amerikai érdekegyeztetés elve elől; a Nagy Ha­za bolívári álma egyetlen országtól sem idegen.

 

Az önálló gazdasági és politikai erővel rendelkező Latin-Amerika távlati tervének pilléréül szolgál az Egyesült Államok irányításával működő ÁLCA (Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet) ellenében tevékenykedő ÁLBA (Bolivári Alternatíva Amerika számára) egyre látványosabb szerepvállalá­sa. 2007. január 25-én Kuba és Venezuela tizenhat pontból álló gazdasági együttműködési tervet írt alá. Bolívia, Nicaragua, Ecuador támogatja eze­ket a törekvéseket, és nem zárkózik el előlük a többi, mérsékelten balolda­li kormányok által irányított latin-amerikai ország sem.

Az Egyesült Államok birodalmi politikáját elutasító Latin-Amerikában Kuba igazabb otthonra talál, mint amilyenben része volt az úgynevezett szocialista táborban. Osvaldo „Chato" Peredo, az 1972-es teopontei gerilla­mozgalom irányítója, aki ma a Che Guevara Alapítvány vezetője, arról be­szélt nekem a bolíviai Santa Cruzban, hogy a mai Latin-Amerika törekvé­sei közösek, a 21. századi szocializmus irányába haladnak, Bolivár és Jósé Marti örökségét egyesítik. A Szovjetunió megszűnését, az úgynevezett szo­cialista tábor felbomlását túlélő Kuba a szocialista orientáció életképességének bizonyítéka a latin-amerikai népek számára.

 

2006. január 21-én Evő Morales Ayma, a Tiwanakuban tartott elnöki beiktatási szertartáson kijelentette, hogy Tiwanaku szent helyén nemcsak Bolívia, hanem egész Latin-Amerika, hajdani indián nevén Abya Ayala indiánjai érdekében vállalja el azt a megbízatást, amely lehetővé teszi, hogy Bolíviában véget vessenek a gyarmati államhatalomnak és a neoliberális modellnek. „A nép erejére van szükségünk, hogy térdre kényszerítsük a birodalmat." Hitet tett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása mellett. „Túpac Katari harc folytatódik, nővéreim és fivéreim, és ezt mindaddig folytatjuk, amíg vissza nem szerezzük földrészünk egész területét. Che Guevara harcát mi teljesítjük be." A 18. századi indián hősnek és Latin-Amerika huszadik századi gerillavezérének a nevét egymás mellé téve a mai küzdelmeket több évszázados távlatba helyezte.

 

Guevara nézetei ma elevenebben élnek Latin-Amerikában, mint éltek a hatvanas, hetvenes években. Gyakran hivatkoznak azokra a megnyilatko­zásaira is, amelyek annak idején még a kubai vezetés számára is problematikusak voltak. Például 1964-es algériai beszédére, amelyben kijelentette: „A szocialista országoknak morális kötelességük, hogy felszámoljanak mindenféle hallgatólagos cinkosságot Nyugat kizsákmányoló országaival, még ha a függő országokkal folytatott kereskedelem csekély is. Ez nem teszi semmissé az említett kereskedelem erkölcstelen jellegét. A szocialista országoknak olyan körülményeket kell teremteniük, hogy a testvéri népek közvetlen és tudatos módon léphessenek a kizsákmányolás végleges felszámolásának útjára, de nem lehet őket arra késztetni, hogy erre az útra lepjenek, ha a szocialista országok cinkosai ennek a kizsákmányolásnak."

 

Bolivár 1805-ben, a Monté Sacro dombján tett eskütételét, a Montecristi Kiáltványt 1895-ben aláíró Jósé Marti politikai végrendeletét követik ma ,azok a latin-amerikai népek, amelyek a 21. századi szocializmus megvalósí­tására törekednek. Számukra Kuba olyan ország, ahová, Fidel Castro szava­it idézve, „a szocializmus nem klónozás, nem mesterséges megtermékenyí­tés útján érkezett. Itt másként történt a dolog, és ezt számításba kell venni, tinikor Kubát a kelet-európai országokban történt szocialista építés törek­véseivel vagy folyamataival vetik egybe, azoknak az országoknak a történe­tével, amelyek ma a kapitalizmus létrehozatalát tűzték ki célul maguk elé."