A napokban volt az Egyesült Államok dominikai beavatkozásának 50. évfordulója, ennek kapcsán közlünk le egy újabb cikket.

Ötven évvel ezen a napon négyszáz amerikai tengerészgyalogos szállt partra a Dominikai Köztársaságban, ezzel kezdetét vette az ország tizennégy hónapos megszállása.

A „Tápegység hadművelet” nevet kapó akciót Johnson elnök kormányzata durva hazugságokkal adta el, meglovagolva a hatvanas évek közepének antikommunista hisztériáját, és nemlétező nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozott. 1965 április 28-án Johnson egy a Fehér Házban rendezett sajtótájékoztatón jelentette be a műveletet az amerikai közvéleménynek, és annak szükségességét „amerikai életek megvédésével” igazolta.

Az Egyesült Államok sokáig szövetségeseként kezelte a Dominikai Köztársaság kegyetlen diktátorát, Rafael Trujillót, mint aki segítségére lehet a kubai Fidel Castro politikai befolyásának ellensúlyozásában. Azonban Trujillo meggyilkolása után a liberális reformert és egykori politikai foglyot, Juan Boscht választották elnökké.

Bosch támogatta a szakszervezeteket és a parasztmozgalmakat, agrárreformmal kapcsolatos törvényeket hozott, és támogatta a dominikaiak általános tankötelezettségét. A katonai elit egyre idegesebben figyelte a Trujillo uralma utáni demokratizálódási folyamatot, és elvesztették befolyásukat az ország erőforrásai (elsősorban cukoripara és ásványkincs-készletei) felett.

Bosch csupán hét hónapig kormányozta az országot, mielőtt puccsal megdöntötték volna. Donald Reid Cabral – ügyvéd, üzletember, a Dominikai Köztársaság egykori amerikai és izraeli nagykövete, a Johnson-adminisztráció barátja – lépett a helyébe.

Santo Domingóban ismét forradalom bontakozott ki. Az Egyesült Államok Santo Domingó-i nagykövetsége „egy újabb Kuba” lehetőségére figyelmeztette a Fehér Házat, és azt mondta, hogy Cabralt le kell váltani. Cabral megerősítette mindezt, mert felismerte, hogy a Dominikai Köztársaság stratégiai jelentőségű az Egyesült Államok számára. Tudta, hogy a Johnson-adminisztráció alig várja, hogy beavatkozhasson, a Bosch reformista mozgalma és a kommunista erők közötti különbség nem bírt nagy jelentőséggel.

Végtére is az Egyesült Államok hozzá volt szokva ahhoz, hogy ő diktálja a Dominikai Köztársaság politikáját a konzervatív irányba. Ez történt 1893 elején is, amikor amerikai pénzügyi cégek hiteleket adtak a pénzszűkében lévő országnak, átalakítva ezzel a kialakulóban lévő gazdaságát. 1911-ben Eladio Victoria, az ország akkori elnöke megkérdőjelezte azt, hogy az Egyesült Államok hiteltörlesztés címén elvonja a dominikai vámbevételeket.

A Taft-adminisztráció 750 tengerészgyalogos a helyszínre vezénylésével válaszolt, hogy rendszerváltást eszközöljenek ki. A dominikaiak első alkalommal lázadtak fel országuk amerikai ellenőrzése ellen. William H. Taft utódja, Woodrow Wilson még több katonát küldött a karibi szigetországba. Aztán 1916-ban az Egyesült Államok statáriumot hirdetett, nyolcéves megszállás vette kezdetét. Az Dominikai Köztársaság feletti szoros amerikai ellenőrzés Bosch 1963-as megválasztásáig megmaradt.

1965 júniusában Johnson felpörgette beteges médiakampányát, hogy igazolja az inváziót. „1.500 embert gyilkoltak meg és lőttek agyon, fejüket levágták, és hat latin-amerikai nagykövetséget sértettek meg és gyújtottak fel a bevonulásunk előtti négy napban.” Johnson ezt mondta: „Amikor beszéltünk a nagykövetünkkel arról, hogy erősítse meg a borzalmat és tragédiát, és azt a hihetetlen tényt, hogy amerikaiakra és az amerikai nagykövetségre lőttek, ő egy asztal alól válaszolt nekünk, miközben golyók süvítettek be az ablakain.” Kijelentette, hogy „ezer amerikai férfi, nő és gyermek” könyörög a beavatkozásért.

William Fulbright, egy a faji megkülönböztetést hirdető arkansasi demokrata, a Szenátus Külügyi Bizottságának elnöke – vagyis az a személy, aki talán a legjobban képben volt dominikai köztársaságbeli helyzetet illetően, mint valószínűleg bárki más az Egyesült Államokban akkoriban – emelt szót Johnson hazugságai ellen a Szenátusban:

[Johnson intervenciójára] rányomja a bélyegét az őszinteség hiánya és a félretájékoztatás. Az elsőt azok a hivatalos állítások mutatják, melyek szerint az amerikai katonai beavatkozás elsődleges célja amerikai életek megmentése; az utóbbit pedig a mészárlásokról és a felkelők által elkövetett atrocitásokról szóló eltúlzott beszámolók példázzák – olyan beszámolók, amiket senki sem tudott ellenőrizni.

A nyilatkozat után Fulbrightot levették Johnson személyes fehér házi vendéglistájáról, és Johnson ezentúl Halfbright (a full egészet jelent, a half felet, vagyis kb. félkegyelmű – a szerk.) szenátornak hívta. Fulbright megjegyzései ellenére az amerikai emberek 69 százaléka támogatta a katonák odaküldéséről szóló döntést.

Johnson végül már rutinszerűen hazudott az amerikai közvéleménynek, különösen háborúk előtt. Csupán néhány hónappal korábban kijelentette, hogy észak-vietnami járőrhajók kétszer is megtámadtak egy amerikai rombolót, hogy igazolja a formális háború meghirdetését Vietnamban. Johnson később maga utalt arra, hogy az incidens során „repülő halakra” vagy „bálnákra” lőttek.

De visszatérve a Dominikai Köztársaságra, az 1966. június 1-i választások előtt a baloldali erőket elnyomták és erőszakosan támadták. Cabral a több mint 40 ezer amerikai tengerészgyalogos támogatásán túl, több mint százmillió dollár segélyt kapott a Johnson-adminisztrációtól. A katonai erők azt a parancsot kapták, hogy falvakat bombázzanak, közterületen tartott politikai gyűléseket akadályozzanak meg, és hunyjanak szemet annak a 2.500 dominikainak a halála felett, akik a megszállás során vesztették életüket.

A választások napján Bosch tizennyolc százalékkal maradt alul az Egyesült Államok támogatását élvező Joaquín Belaguerrel szemben, ami nagyban volt köszönhető a külső megfélemlítésnek. A hatalomra jutott Balaguer elkezdte a Dominikai Köztársaság szinte minden ásványkincsét és cukorját az amerikai vállalatokhoz becsatornázni. Három évtizedes uralmát korrupció és csalás jellemezte. A bérek zuhantak, a szakszervezeteket szétverték, az infláció megugrott, és a munkanélküliség 30 százalékon lebegett.

Annak megértése, hogy mi történt a Dominikai Köztársaságban ötven évvel ezelőtt, nemcsak lehetővé teszi nekünk, hogy reflektáljunk egy ország az önrendelkezésre irányuló fojtogató törekvésére, és arra a számos elhallgatott emberre, akiknek életét tönkretette a Johnson-adminisztráció és Amerika bábállamai szerte a világon; de megmutatja az elmúlt időszak amerikai háborúcsinálóinak valódi indítékait is. Ezek az impulzusok kizárólag az amerikai uralkodó osztály érdekeit szolgálják, amely félelmet szít és hazugságokat terjeszt, hogy másokat is a háborúi mellé állítson.

A minket Irakhoz vezető hazugságok, és azok, amelyek Afganisztánban tartottak bennünket aligha anomáliák; részei az Egyesült Államok birodalmi politikájára jellemző mintázatoknak. És ezekre a hazugságokra szükség van ahhoz, hogy fenntartsák a pénzt adó adófizetők, és a harcoló kölykök motivációját.

Ha becsülettel összeszámoljuk Amerika háborúit – az olyan kisebb horderejű műveleteket is beleértve, mint az 1965-ös dominikai köztársaságbeli invázió, vagy annak szinte tökéletes mása, az Egyesült Államok grenadai beavatkozása tizennyolc évvel később, amit a nem kevésbé alattomos Reagan-kormányzat tervelt ki – aljas folytonosságot mutat az amerikai történelemben.

Ezeknek a mintázatoknak a felismerése remélhetőleg visszatartja a leendő katonákat attól, hogy a jövőbeli háborúkban harcoljanak – olyan háborúkban, amelyek kétségtelenül még több hazugságon alapulnak majd.

Írta: Rory Fanning

Forrás: jacobine.com

Fordította: Latin-Amerika Társaság