A napokban volt José Carlos Mariátegui perui marxista elméletíró és aktivista halálának 85. évfordulója. Ennek kapcsán közöljük a teleSUR cikkét.

1930-ban Waldo Frank azt írta a The Nation amerikai baloldali hetilapban, hogy José Carlos Mariátegui április 16-i halála „gyászba borítja egész Spanyol-Amerika értelmiségét; és mi sem mutatja jobban az újvilág két felének kulturális elkülönülését, mint az, hogy legtöbbünk számára ezek a szavak nem jelentenek semmit.” Mariátegui temetéséből Lima történetének legnagyobb munkásfelvonulása lett, de az Egyesült Államokban alig esett szó a haláláról. Sajnos 85 évvel később Mariátegui még mindig jobbára ismeretlen az angolszász világban, még úgy is, hogy a latin-amerikai marxizmus alapítójaként alakja fontosabb mint valaha a régión végigsöprő politikai változások megértése szempontjából.

Mariátegui egy dél-perui kisvárosban, Moqueguában 1894. június 14-én, egy szegény mesztic asszony, María Amalia La Chira hatodik gyermekeként jött világra. Gyenge és beteges gyermek volt. Kiskorától kezdve kialakulóban volt nála a tüdőbaj, nyolcéves korában pedig megsérült a bal lába, aminek nyoma egész életét végigkísérte. Mivel nem volt pénze, és a családját is támogatnia kellett, csupán nyolc osztályt tudott elvégezni. Tizenöt éves korában a La Prensa perui újságnál kezdett dolgozni. Mariátegui egész életében hasznát vette újságírói képességeinek, akkor is, amikor hétköznapi megélhetésről volt szó, és politikai nézeteit is közvetíteni tudta.

Azzal, hogy hangosan támogatta a munkások és diákok forradalmi követeléseit, magára haragította Augusto B. Leguía perui diktátort, aki 1919 októberében Európába száműzte. 1919 és 1923 között Franciaországban és Olaszországban tanult, ahol kapcsolatba került számos európai szocialistával. Az Európában töltött idő erősen befolyásolta gondolkodásának fejlődését és érését, és megszilárdította szocialista eszméit. Peruba való 1923-as visszatérésekor Mariátegui kijelentette, hogy „meggyőződéses és vállaltan marxista”. Később újságíróként úgy tekintett vissza erre a korai korszakára, mint a „kőkorszakra”, szemben későbbi írásaival, amikorra már érett marxista gondolkodóvá vált.

Mariátegui dinamikus kölcsönhatásban volt az európai gondolkodással, hogy új módszereket fejlesszen ki a latin-amerikai problémák elemzésére. Új elméleti keretet alkalmazott, amely szétfeszítette a marxizmus merev, ortodox értelmezését, és ezzel egy olyan kreatív marxista elemzési módot fejlesztett ki, amelynek középpontjában Peru specifikus történelmi valósága állt.

Egy nem-szektás „nyitott” marxizmust részesített előnyben, és úgy vélte, hogy a marxizmusnak felülvizsgálhatónak és nem-dogmatikusnak kell lennie, és tudnia kell alkalmazkodni az új helyzetekhez. Ahelyett, hogy mereven ragaszkodott volna az objektív gazdasági tényezőkhöz egy forradalmi helyzet megteremtésekor, Mariátegui vizsgálta az olyan szubjektív szempontokat is, mint a politikai oktatás valamint a proletariátus szervezettségének szükségessége, amely stratégia véleménye szerint egy társadalmat a forradalmi cselekvés irányába mozdíthat.

Mariátegui olyan értelmiségi volt, aki kilógott a tudományos világból. Bár kevés formális oktatásban volt része, kreatív és ragyogó elmével rendelkezett. 1926-ban megalapította az Amantát, a folyóiratot, amelyet az új Perut megteremtő intellektuális és spirituális mozgalom vezető hangjának szánt. Az Amanta széles közönséghez jutott el, nemcsak Peruban, de szerte Latin-Amerikában. 1928-ban Munka néven elindított egy kéthetente megjelenő folyóiratot azzal a céllal, hogy tájékoztassa, nevelje és átpolitizálja a munkásosztályt. Két könyvet is írt, a La escena contemporáneát (Kortárs színtér) 1925-ben, illetve a – magyarul is olvasható – 7 ensayos de interpretación de la realidad peruanát (Hét tanulmány a perui valóságról) 1928-ban, valamint számos cikke is megjelent különféle perui folyóiratokban.

Mariáteguit főleg a második könyve, a Hét tanulmány a perui valóságról tette ismertté. A könyv hét tanulmányt tartalmaz a gazdaságfejlődés, az őslakos népek, a földosztás, az oktatási rendszer, a vallás és az irodalom témákban. A mű zajos kritikai sikert aratott azzal, hogy eredeti és kreatív betekintést adott a latin-amerikai valóságba. Mariátegui briliáns elemzéssel szolgált a perui, illetve ezt kiterjesztve a latin-amerikai problémákról marxista szemszögből. Alapműnek számít a latin-amerikai marxizmus témájában, és gyakran emlegetik úgy, hogy ezt mindenkinek el kell olvasnia, aki meg akarja érteni a latin-amerikai viszonyokat.

A parasztságra reakciós osztályként tekintő ortodox marxistáktól eltérően Mariátegui úgy gondolta, hogy az iparosodott városi munkásosztály mellett a vidéki őslakos tömegek fogják vezeti azt a társadalmi forradalmat, amely véleménye szerint végig fog söpörni Latin-Amerikán. Mariátegui azzal érvelt, hogy ha az őslakos népek egyszer magukévá teszik a marxizmust, akkor hevesen ragaszkodni fognak hozzá, mivel az összecseng a tradicionális közösségi érzéseikkel. Ahhoz, hogy sikeres legyen, a modern szocializmusnak egymásba kell olvasztania az „inka kommunizmus” örökségét a modern nyugati technológiával.

Mariátegui forradalmi tevékenysége nem szorítkozott elméleti síkra. Kommunista sejteket szervezett szerte Peruban, és ő volt az általa 1928-ban megalapított Perui Szocialista Párt (PSP) első főtitkára. 1929-ben a PSP elindította a marxista orientációjú szakszervezeti szövetséget, a Perui Munkások Általános Szövetségét (CGTP). Mind a CGTP, mind pedig a PSP aktív internacionalizmust folytatott, így rendszeresen részt vettek a Kommunista Internacionálé által támogatott összejöveteleken. Politikai tevékenységéért a Leguía-diktatúra kétszer is letartóztatta és börtönbe vetette Mariáteguit, noha nem találták bűnösnek semmilyen bűncselekményben.

Bár a politikai párt és a munkásszövetség, amelyek elindításában Mariátegui segédkezett, virágzottak, az ő egészsége megsínylette mindezt. 1924-ben elvesztette a jobb lábát, és egész hátralévő életére kerekesszékbe kényszerült. Rossz egészségi állapota ellenére Mariátegui fokozottabban vetette bele magát egy perui társadalmi forradalom szervezésébe. Szellemi képességeinek és politikai tevékenységének a csúcsán, két hónappal a harminchatodik születésnapja előtt, 1930. április 16-án érte a halál. Sajnálatos módon halálát követően a mozgalom, amit alapított, veszített a vitalitásából és forradalmi potenciáljából. A kubai forradalom 1959-es győzelmével aktivisták új generációja fedezte fel Mariátegui gondolatait. Több mint ötven évvel később a latin-amerikai marxizmus alapítója továbbra is arra inspirálja a forradalmárokat, hogy átgondolják a dolgokat, és újabb módszereket keressenek a politikai és gazdasági kirekesztettség és a társadalmi igazságtalanság problémáinak leküzdéséhez.

Írta: Marc Becker, a Mariátegui and Latin American Marxist Theory (Ohio University, 1993) szerzője, és a José Carlos Mariátegui: An Anthology (Monthly Review Press, 2011) szerkesztője és fordítója

Forrás: teleSUR

Fordította: Latin-Amerika Társaság