Umberto Vargas Medina egy szemellenzős sapka alól néz rám. Mosolya, noha nagyon visszafogott, bozontos szemöldöke és kissé rekedt hangja ellenére fiatalossággal tölti el az arcát. Energikusan, alázattal és bizonyosfajta reszketéssel beszél, ami általánosnak mondható az idősebb venezuelai forradalmárok körében, akiknek a 20. század utolsó szakaszát teljes illegalitásban kellett végigélniük.

Fiatalkorában Medinának különösen volt oka arra, hogy befogja a száját, noha kétségtelen, hogy nem sikerült eléggé meghúznia magát. Mint az ország törvényen kívül helyezett Kommunista Párt, később pedig a Venezuelai Forradalmi Párt (PRV) fiatal aktivistáját egy katonai bíróság 16 éves börtönbüntetésre ítélte politikai munkájáért.

Most az interjú helyszínéül szolgáló ügyészségen az egyetlen dolog, ami megtöri a csupasz falakat, az a mögötte olvasható „Igazság Bizottság” felirat.

A 2013 februárjában a bizottságot olyan emberek hozták létre, mint Medina, az olyan emberek számára, mint ő. Fiatal férfiaknak és nőknek, akik, Medina megítélése szerint, kettős bűncselekmény áldozatai lettek, mivel egyrészt elnyomást kellett elszenvedniük, másrészt pedig „láthatatlanná” tették őket a Negyedik Köztársaságnak nevezett 1958 és 1998 közötti korszak egymást követő kormányai.

A bizottságban betöltött szerepével kapcsolatban Medina elmagyarázza, hogy négy alapvető elem határozza meg a testület munkáját. Az, hogy harcoljon azok „igazáért, igazságszolgáltatásáért, emlékéért és jóvátételéért”, akik elvesztették életüket, családtagjaikat, testi és mentális épségüket a Negyedik Köztársaság brutális és elnyomó gyakorlata miatt.

Miközben Medina szenvedéllyel beszél a bizottságbeli munkájáról, feszültté válik, amikor személyes tapasztalatairól kérdezem. Csak négy évet töltött le a börtönbüntetéséből, de világosan látszik, hogy az mély nyomokat hagyott benne. Ő egyike azoknak, akik láthatóan a múlt és jelen homályos határán lavírozva élik az életüket, de ugyanakkor boldogok is ebben a kettősségben, hiszen számos elesett ez elvtársuknak nem adatott meg.

„Talán… a mexikói diákok végül el fogják felejteni, hogy 43 társuk eltűnt, vagy a tlatelolcói mészárlást. Mi nem tudjuk elfelejteni az amparói mészárlást (1988) vagy a hatalmas Caracazo-mészárlást” – hangsúlyozza Medina.

Majdhogynem képtelenségnek tűnik azt feltételezni, hogy az emberek elfelejthetik azt a szemérmetlen állami brutalitást, ami alig több mint egy hónappal ezelőtt 43 mexikói tanárjelölt eltűnéséhez vezetett, mindez ráadásul egy úgynevezett demokráciában. Pedig pontosan ez történt Venezuelában egészen a közelmúltig.

Nem túl régen, egészen pontosan 1998-ig, a venezuelai állam rutinszerűen tüntetett el diákokat, közösségi aktivistákat, szakszervezeti tagokat, és szinte mindenkit, akik szót emeltek ellene.

„Korábban az állam ezt folyamatos, állandó és szisztematikus gyakorlatként alkalmazta mindenki ellen, aki tiltakozni merészelt” – magyarázza Ignacio Ramírez, az Emberi Jogok Védelmének Venezuelai Országos Szövetsége igazgatója, és a Venezuela sötét múltja után folyó vizsgálatok vezetője.

Jelenlegi becslések szerint jóval több mint hatezer haláleset írható a Negyedik Köztársaság elnyomásának számlájára. Valójában a vizsgálatok azt mutatják, hogy egyedül a fővárost 1989-ben megrázó, Caracazo néven elhíresült zavargások során háromezer embert gyilkoltak meg.

Jelenleg ezek a számok csak a széleit súrolják egy még mindig nem teljes képnek. A gyilkosságok, eltűnések és kínzások pontos száma még továbbra is több-kevésbé ismeretlen, pontosan azért, mert eddig senki sem foglalkozott azzal, hogy kivizsgálja azokat a járulékos károkat, amiket nem egy katonai rezsim, hanem Venezuela papíron „demokráciája” hagyott maga után – ezzel rendszerszinten és posztumusz hallgattatta el halottak tömegeit, akik még mindig ismeretlen helyeken fekszenek Venezuela szerte.

„A bizottságban újabb és újabb dolgokra derítünk fényt” – mondja nekem Aldemaro Barrios kutató, aki munkája során korábban titkosított katonai dokumentumok tömkelegén rágja át magát.

„A gerillaháború idején például a hadsereg a levegőből bombázta a Falcon-hegységet. Az elfogadott politika az volt, hogy a helyszínen kell bombázni, és bombázni kell mindent, ami mozog.”

„Fogalmunk sincs, hogy hány ember halt meg ily módon” – teszi hozzá.

Efölött a szempont fölött túl gyakran siklanak el, amikor a bolivári forradalom jelentőségét elemzik, ami ebből a véres, földalatti történetből emelkedett ki, és amit számos Medinához hasonló egykori gerilla és forradalmár az általuk elkezdett küzdelem folytatásának tekint.

Ez arra is magyarázattal szolgál, hogy az ország miért utasítja el a „képviseleti demokráciát”, és miért igyekszik olyan részvételen alapuló demokratikus modellt kialakítani, amelyben a hatalom közvetlenül az emberek kezében van, és nem egyszerűen a megbízhatatlan „választott képviselőket” bízzák meg.

1999-ben, amikor Hugo Chávez elnök átvette a kormányzást, egyáltalán nem egy működő, hanem csupán névleges demokráciát örökölt, amelynek halálpontos és tökéletesen begyakorolt képessége volt az elnyomásra, amit gyakran alkalmazott is a lakosság ellen.

Ennek az államnak a lebontása volt a bolivári forradalom egyik legnagyobb célja és győzelme. Noha ez persze még mindig befejezetlen folyamat. Ahogy Barrios megjegyezte: „Már nem beszélhetünk egy olyan államról, amelynek léte előrevetíti az elnyomó politikát.” Ehelyett ez egy olyan állam, amely rájött, hogy nem lehetséges valódi demokrácia egy olyan helyen, ahol az emberek elidegenedtek saját történelmi emlékezetüktől, és ami a törvényhozó hatalmaz éppen azoknak az embereknek a kezébe helyezte, akik a Negyedik Köztársaság elnyomásának áldozatai voltak.

2011 októberében az ország nemzetgyűlése elfogadta az 1958 és 1998 között politikai okokból elkövetett bűncselekmények, eltüntetések, kínzások és más emberijog-sértések elleni fellépésről szóló törvényt. Ez egy újabb erőteljes jogi eszköz, ami kikövezi az utat a korábban rejtve maradt történetek napvilágra kerülése, és az ország bíróságai elé kerülése előtt.

Az Igazság Bizottság eddig számos győzelemről számolhatott be. Számos biztonsági tisztet állítottak bíróság elé, ahol bűnösnek találták őket az emberi jogok megsértésében és gyilkosságban. Köztük van Romero Sánchez Araujo egykori rendőrtiszt is, aki harmincéves börtönbüntetést kapott, és Remberto Uzcategui Bruzual, az ország nemzetbiztonsági szolgálatának (DISIP) egykori vezetője, akinek ítéletére még várni kell.

Mindazonáltal Medina sietve kiemeli, hogy a bizottság fő célja, hogy „morális ítéletet” mondjon azok felett, akik az elnyomásban részt vettek, és láthatóvá tegye az ország valódi történetét. Még sok a tennivaló.

A múlt héten a bizottság bejelentette, hogy különleges vizsgálatot indít kimondottan az 1958 és 1998 között meggyilkolt és megkínzott diák aktivisták ügyeiben, illetve azok ügyében, akiknek az 1960-as és 1970-es városigerilla-mozgalmainak támogatásában játszott szerepük miatt gyakran volt állami elnyomásban részük.

„A venezuelai diákmozgalom mindig is aktív szerepet játszott azokban az alapvető változásokban, amelyeken az ország keresztülment” – mondta Ramírez.

Mégis az ellenük elkövetett visszaélések kivizsgálása, „nagyságrendjük” ellenére, „vagy nem vezetett sehová, vagy egyáltalán nem is vizsgálták őket”.

A Tazón-ügyet, amin Ramírez pillanatnyilag dolgozik, korábban lezártnak nyilvánították, és szégyenfoltot hagyott a hivatalos szerveken, annak ellenére, hogy 1984. szeptember 19-én az ország fegyveres erői tüzet nyitottak egy csoport tüntető diákra, harmincötüket súlyosan megsebesítették, és sokukat egy életre megnyomorították.

Beszélgetésünk végén naivan megkérdeztem Ramírezt, hogy a Tazón-ügy vajon egy új felfedezés-e, amire a bizottság folyamatban lévő vizsgálatai nyomán derült fény.

„Ez 1984-ben történt. Csak arról van szó, hogy akkoriban, nem volt arra lehetőségünk, amire most, hogy egy nemzetközi tévécsatorna riporterével beszéljünk. Igazából elvittük ezeket a vallomásokat a tévéhez és a sajtóhoz, de senki sem foglalkozott velünk” – mondta.

Csak most, a közvetlen demokráciában van az, hogy a venezuelai emberek kezdenek hatalomra és befolyásra szert tenni, hogy igazságot és egy olyan történelmet követeljenek, ami a saját képükre van formálva. Remélhetőleg egy nap a mexikói diákoknak is meg lesz ez a joguk.

Írta: Rachael Boothroyd

Forrás: teleSUR

Fordította: Latin-Amerika Társaság