Amikor valaki tanulmányozza Latin-Amerika történelmét, ahogyan én is teszem jóval több mint egy évtizede, akkor rájön, hogy vannak olyan közös elemek, amelyek összefogják Latin-Amerikát. A gyarmatosítás, az őslakosok elleni népirtás, az afrikai rabszolgaság, a véres függetlenségi háborúk, az állampolgárság határairól szóló viták, illetve a gazdasági függőség csupán néhány azok közül a hasonlóságok közül, amelyek összefognak egy hatalmas és sokszínű kontinenst.

Van azonban még egy tényező, ez pedig az Egyesült Államok beavatkozása, legyen az politikai, gazdasági vagy katonai természetű, vagy ennek a háromnak a kombinációja. Kevés latin-amerikai ország úszta meg az Egyesült Államok megszállásait, választási manipulációit vagy a gazdasági nyomásgyakorlását. Az Egyesült Államok 1848-ban elfoglalta Mexikó területének felét; korlátozta Kuba függetlenségét, miután 1898-ban beavatkozott a függetlenségi háborújába; tengerészgyalogosokat küldött Közép-Amerika nagy részére a 20. század első harmadában; segített megdönteni Guatemala, Brazília és Chile (illetve sok más ország) demokratikusan megválasztott kormányait a hidegháború idején; felkelőket képzett ki, hogy Kuba és Nicaragua forradalmi kormányai ellen harcoljanak; megszállta Panamát, Grenadát és Haitit a 20. század utolsó két évtizedében, hogy a saját bábjaival cserélje le a vezetőiket. Mexikó 19. századi diktátorának, Porfirio Díaznak híres szavai igaznak hatnak az egész térségben. „Szegény Mexikó [vagy Latin-Amerika]. Olyan messze van Istentől, és olyan közel az Egyesült Államokhoz.”

Az Egyesült Államok a demokráciát feláldozva is kész érvényesítenie az érdekeit Latin-Amerikában - Fotó: Wikimedia Commons

Az iraki és afganisztáni háborúk után a katonai megszállás bevett módszere egy kicsit kiment a divatból az amerikai közvélemény szemében, ezért az Egyesült Államoknak más módon kellett érvényesítenie az akaratát. Ez különösen igaz volt a „rózsaszín dagály”megjelenése után, amikor is baloldali kormányokat választottak a térség nagy részében. Ezek a kormányok független kül- és gazdaságpolitikát ígértek országaiknak, ami leglátványosabban abban nyilvánult meg, hogy elutasították az Egyesült Államok által szorgalmazott Amerikák Szabadkereskedelmi Övezetét. Az olyan országok, mint Brazília, hozzájárultak a BRICS-övezet kialakításához, ami az Egyesült Államok és Észak-Európa gazdasági hegemóniáját próbálta megkerülni. Latin-Amerika vezető kereskedelmi partnere Kína lett. A Mercosur bővítésével a regionális integráció felemelkedőben volt. Belföldön a gazdasági egyenlőtlenség olyan rohamos mértékben kezdett csökkenni mindenhol, ahol a baloldal került hatalomra, amelyre nem volt példa az Egyesült Államok által támogatott neoliberalizmus fémjelezte előző évtizedekben. Az Egyesült Államok kormánya és gazdasági érdekeltségei (amelyek egyébként egyre kevésbé választhatók szét) körmönfontabb módokon avatkozik be, de mindig azzal a céllal, hogy helyreállítsa az Egyesült Államok politikai és gazdasági hegemóniáját, vagy másként szólva, helyre tegye az elbizakodott latin-amerikaiakat.

Ma az Egyesült Államok meggyőzően érvel amellett, hogy támogatja a demokráciát Latin-Amerikában – és aztán katonailag mindent megtesz, hogy aláássa azt. Az egyik legkorábbi példája ennek 2002-ben Venezuelában volt, amikor George W. Bush kormánya nagy pofont kapott, miután túl korán ismert el egy puccskísérletet a dél-amerikai országban. 2009-ben az Obama-kormány Hillary Clinton külügyminiszter vezetésével készenlétben állt, amikor a hondurasi hadsereg és kongresszus száműzetésbe kényszerítette Manuel Zelaya baloldali elnököt. Szemet hunytak afelett, hogy az új jobboldali kormány elnyomta a társadalmi mozgalmakat, és úgy változtatta meg az alkotmányt, hogy hatalomban maradjon – pontosan azt elkövetve, amelynek kísérletével Zelaya elmozdítását igazolták. 2012-ben az Egyesült Államok csöndben maradt, amikor a paraguayi kongresszus gyenge vádak alapján sietősen felelősségre vonási eljárást indított Fernando Lugo ellen. Mindkét esetben az új kormányok kedvezőbb befektetési környezetet teremtettek az Egyesült Államok és más külföldi vállalatok számára, csökkentve a munkások és a környezet védelmét, külpolitikailag pedig megtettek mindent, amit csak az Egyesült Államok mondott nekik. Ez utóbbinak legfrissebb példája, hogy Guatemalát követve Paraguay és Honduras is napokkal az amerikai bejelentés után bejelentette, hogy izraeli nagykövetségét Jeruzsálembe fogja költöztetni.

Azonban nem az Észak-Dakotaénál együttesen is alig több GDP-vel rendelkező Paraguay és Honduras volt a nagy fogás. A latin-amerikai korona ékköve mindig is Brazília volt, hatalmas mezőgazdaság művelésére alkalmas területeivel, fa- és ásványkitermelésével, és ami a legfontosabb, tengeri olajlelőhelyeivel, amelyek állami kézben tartásához a baloldali Munkáspárt (PT) makacsul ragaszkodott, hogy az abból befolyó profitot az oktatásra és az egészségügyre fordítsa. Ezeket a pénzeket amerikai vállalatok és politikusok is kaphatták volna, akiknek érdekei összefonódnak, és ha csak egy dolgot tanultunk meg az elmúlt másfél évszázadból, az az, hogy az Egyesült Államok nem fogja hagyni, hogy egy olyan csekélység, mint a demokrácia, a profitja útjába álljon. És ez különösen igaz akkor, amikor a jobboldali autoriter rendszerek hatalomra jutásának kárvallottjai feketék vagy barnák.

Brazíliában az Egyesült Államok segített az ügyészeknek olyan stratégiákat kidolgozni, amelyekkel célba vehetnek bizonyos politikai pártokat – azokat, akik szembehelyezkednek az Egyesült Államok hegemóniájával –, és az amerikai igazságügyi minisztérium együttműködött velük, hogy végigvigyék hamis vádjaikat. Az amerikai külügyminisztérium már 2009-ben szervezett képzéseket brazil bíróknak, ügyészeknek és rendőröknek Rio de Janeiróban, ahol elsajátíthattak néhány olyan stratégiát, amiket az Egyesült Államok alkalmazott a szervezett bűnözés ellen – például kikényszerített vádalkuk, illetve a viszonylag kisebb és szélesen értelmezett pénzügyi bűncselekmények miatti vádemelések módszerét.

Az egyik ilyen Rio de Janeiró-i képzés egyik vezető előadója Sérgio Moro bíró volt, aki később vezető szerepet játszott baloldali politikusok elleni korrupciós nyomozásokban, és végül körutat tett az Egyesült Államokban, hogy bemutassa az eredményeit. Bár látszólag ezek a technikákat a terrorizmus elleni harca dolgozták ki, Brazíliában arra használták őket, hogy szelektív módon baloldali politikusokat fogjanak perbe állítólagos korrupció miatt, miközben a látványosan korrupt centrista és jobboldali politikusokhoz nem nyúltak.

Ugyanakkor az Obama-kormány csendben maradt, amikor Dilma Rousseff elnököt 2016-ban parlamenti puccsal elmozdították, mondván, hogy olyan költségvetési manővereket hajtott végre, amelyeket egyébként az összes közelmúltbeli elnök és a legtöbb kormányzó is csinált. A felelősségre vonási eljárást támogató utcai tüntetéseket szervező csoportok közül sokak kapcsolatban álltak amerikai befektetési vállalatokkal, vagy olyan üzletemberekkel, mint a Koch testvérek.

2017 júliusára Kenneth Blanco főügyész-helyettes dicsérte „az erős, bizalmon alapuló kapcsolatot” az Egyesült Államok és a brazil ügyészek között, és az elnökválasztási versenyben első helyen álló Luiz Inácio Lula da Silva jogilag ingatag elítélését hozta fel ennek az együttműködésnek pozitív példájaként.

Lulát egy olyan lakás befejezetlen felújításának elfogadásáért ítélték el, amelybe nem tudták bizonyítani, hogy valaha is betette volna a lábát, mindezt a hivatalból való távozása után, úgy, hogy nem volt jele annak, hogy az építőipari cég részesült volna bármilyen ellenszolgáltatásban a felújításért. Nem számít: az amerikai igazságügyi minisztérium szemében ez a demokratikus elszámoltathatóság győzelme volt. Milyen különös, hogy az igazságügyi minisztériumot láthatóan soha nem aggasztotta a korrupció, amikor a kérdéses korrupt politikusok a jobboldalhoz tartoznak. És persze van abban valami visszataszító álszentség, amikor egy olyan ország oktat ki bárkit a korrupciót illetően, ami olyan korrupt diktátorokat támogatott, mint Fulgencio Batista vagy Papa Doc Duvalier. Arról már nem is beszélve, hogy felettébb abszurd, hogy egy olyan ország, amely semennyire sem korlátozza a vállalatok kampány-hozzájárulásait, és több állampolgárát tartja börtönben, mint akármelyik másik ország, azt állítja, hogy bármi hasznosat taníthat a demokráciáról.

Brazíliában az eredmény egy bombaüzlet lett az amerikai vállalkozások számára, akik benyomultak, hogy kihasználják az új elnök, Michel Temer privatizációs hullámát, különösképpen Brazília nagy tengeri olajtartalékaiét. A megválasztott elnök, Jair Bolsonaro személyében az Egyesült Államok még alázatosabb talpnyalót kap, hogy megvalósítsa vágyott gazdaságpolitikáit. Bolsonaro már bejelentette, hogy össze fogja vonni a környezetvédelmi minisztériumot a mezőgazdasági minisztériummal, ami nagyon úgy hangzik, mintha úgy csinálnának helyet egy állatkertben, hogy összezárják a tyúkokat a rókákkal. Gazdasági minisztere, Paulo Guedes a neoliberális, piacbarát politikák talán leggroteszkebb híve, aki valaha az Egyesült Államok rendelkezésére állt Latin-Amerikában. (Esetleg érdemes megemlíteni, hogy Bolsonaro nem sokkal azután választotta ki gazdasági tanácsadójának Guedest, hogy New Yorkban találkozott az Americas Society/Council of the Americas ­– AS/COA agytröszttel.) Ami még rosszabb, hogy a héten Bolsonaro bejelentette, hogy igazságügyi minisztere nem más lesz, mint Sérgio Moro, az amerikai politikai érdekekhez számos, jól dokumentált szállal kötődő bíró, aki megtette Bolsonarónak azt a szívességet, hogy eltávolította fő kihívóját, Lulát az elnökválasztási versenyből.

Az Egyesült Államoknak szégyenteljes a mérlege Latin-Amerikában, ahogyan az elmúlt több mint száz évben is az volt. Mi a valószínűbb? Az, hogy az Egyesült Államok hozzáállása hirtelen megváltozott, egyszerűen félreáll, és engedi dolgozni a brazil demokratikus intézményeket, és kihasználja azokat a befektetési lehetőségeket, amelyek spontán módon adódnak? Vagy hogy kezdettől fogva benne van a keze a dologban, és ez csak egy újabb fejezete annak, hogy hatalmat és pénzt szerezzen a saját elitje részére? Döntsék el önök.

Írta: Bryan Pitts, az Indianai Egyetem Latin-amerikai és Karibi Tanulmányok Központjának társigazgatója

Forrás: Brasil Wire

Fordította: Latin-Amerika Társaság