2025. augusztus 5.: Televíziós beszédében Gavin Newsom amerikai elnök bejelentette, hogy egyhetes ultimátumot adott Brazíliának, hogy beszüntesse pusztító erdőirtó tevékenységét az amazóniai esőerdőben. Ha Brazília ennek nem tesz eleget, figyelmeztetett az elnök, akkor tengeri blokád alá vonja a brazil kikötőket és légicsapásokat rendel el a stratégiai brazil infrastruktúra ellen. Azután döntött így, hogy egy új ENSZ-jelentés számba vette a folytatólagos esőerdő-pusztítás katasztrofális globális következményeit, és arra figyelmeztetett, hogy ha elérünk kritikus „fordulópontot”, az rendkívül felgyorsítja a globális felmelegedést. Bár Kína kijelentette, hogy megvétózza az ENSZ Biztonsági Tanácsának minden olyan határozatát, amely erő alkalmazására ad felhatalmazást Brazília ellen, az elnök elmondta, hogy „aggódó államok nagy koalíciója” kész támogatni az Egyesült Államok akcióját. Ugyanakkor Newsom arról is beszélt, hogy az Egyesült Államok és más országok hajlandóak egy kártérítési csomagról is tárgyalni, hogy az esőerdő megóvásáért cserébe kompenzálják Brazíliát, de csak ha az előbb megszünteti a gyors fejlesztésekre irányuló jelenlegi erőfeszítéseit.
A fenti forgatókönyv nyilvánvalóan erőltetett – legalábbis szerintem –, de önök meddig mennének el, hogy megelőzzék a visszafordíthatatlan környezetkárosítást? Konkrétabban, jogában áll-e – vagy esetleg kötelességük-e – az országoknak, hogy beavatkozzanak egy másik országban, hogy megakadályozzák, hogy az visszafordíthatatlan és valószínűleg katasztrofális következményekkel járó károkat okozzon a környezetben?
Különféle módokon lehetne rávenni Brazíliát az esőerdő megóvására - Fotó: Mauro Pimentel/AFP/Getty Images
Azoknak a híreknek a fényében kérdezem ezt, amelyek szerint Jair Bolsonaro brazil elnök fokozza az amazóniai esőerdőben (amelynek 60 százaléka Brazília kezében van) folyó fejlesztéseket, ily módon egy létfontosságú globális erőforrást veszélyeztet. Ahogyan önök, akik jobban tisztelik a tudományt, mint Bolsonaro, jól tudják, az esőerdő egyszerre fontos szén-dioxid-megkötő és döntő jelentőségű hőmérséklet-szabályozó, továbbá jelentős édesvízforrás. Az erdőirtás miatt már most sem tudja teljesen betölteni ezeket a szerepeket, és brazil tudósok szerint a fokozódó meleg és száraz körülmények az erdő nagy részét száraz szavannává változtathatják, aminek potenciálisan katasztrofális következményei lennének. A múlt héten az üzletpárti, szabadpiaci irányultságú Economist magazin címlapsztorija egy „Virrasztás Amazóniáért” című cikk volt, ami jól körüljárta a témát. Megismételve az eredeti kérdésemet: Mit kellene (vagy kell) tennie a nemzetközi közösségnek, hogy megakadályozza, hogy egy meggondolatlan brazil elnök (vagy más országok politikai vezetői) olyan lépéseket tegyen, amelyek mindannyiunknak árthatnak?
Itt válik a kérdés bonyolulttá. Az államok szuverenitása az alapja a jelenlegi nemzetközi rendszernek; a nemzeti kormányok, bizonyos korlátokon belül, azt tesznek, amit csak akarnak a határaikon belül. Ennek ellenére szuverenitásuk mégsem kizárólagos, és különféle erők régóta kikezdik azt. Az államokat meg lehet büntetni a nemzetközi jog megsértéséért (például, ha nem tesznek eleget az ENSZ Biztonsági Tanácsa által hozott határozatoknak), de a nemzetközi jog arra is felhatalmazza az országokat, hogy akár háborúba is kezdjenek, ha önvédelemből teszik ezt vagy ha a Biztonsági Tanács jóváhagyta a katonai akciót. Még a megelőző csapás is törvényes, ha megalapozott a gyanú, hogy a másik ország akart előbb támadni.
Még vitatottabb a „védelmi felelősség” elve, aminek célja, hogy külföldi erők humanitárius beavatkozásait legitimálja, azokban az esetekben, amikor a helyi kormány nem képes vagy nem hajlandó megvédeni saját állampolgárait. És még egy gyakorlati dolog, az államok rendszeresen tűrik el, hogy beleszóljanak a szuverenitásukba, hogy ezzel elősegítsék a nemzetközi együttműködés előnyös formáit.
Amikor azonban a nyomás kényszerítő jellegű, akkor a legtöbb állam ezt zokon veszi és ellenáll a külső kényszernek, amellyel arra akarják rávenni, hogy valamit csináljon másként a határain belül. És még ha az amazóniai esőerdő pusztítása világos és egyértelmű fenyegetést jelent számos más ország számára, azt mondani Brazíliának, hogy hagyja ezt abba, és elrettentő, büntető, vagy akár ezt megakadályozó lépésekkel fenyegetni, teljesen új fejezetet nyitna. És ez nemcsak Brazíliára vonatkozik: ugyanilyen radikális lépés lenne megfenyegetni az Egyesült Államokat vagy Kínát, ha nem hajlandók csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását.
Nem arról van szó, hogy a világ vezetői ne ismernék fel a probléma súlyosságát. A környezetrombolást az ENSZ már régóta „a nemzetközi békére és biztonságra irányuló fenyegetésnek” tekinti, és az Európai Unió korábbi külügyi megbízottja, Javier Solana 2008-ban azt mondta, hogy a klímaváltozás megállítása „az EU kül- és biztonságpolitikájának központi eleme kell, hogy legyen”. Tudósok már javasoltak különböző módokat a Biztonsági Tanácsnak ennek megelőzésére. Bruve Gilley és David Kinsella kutatók néhány évvel ezelőtt ezt írták: „Jogilag legalábbis lehetséges lenne, hogy a Biztonsági Tanács éljen a 42. cikkelyben meghatározott jogával, és katonai erőt alkalmazzon azon államok ellen, amelyek veszélyt jelentenek a nemzetközi békére és biztonságra azzal, hogy nem hajlandóak vagy nem képesek elejét venni a területükön folyó pusztító tevékenységeknek.”
A kérdés így aztán az, hogy meddig hajlandó elmenni a nemzetközi közösség azon tevékenységek megakadályozásának, megállításának vagy visszafordításának érdekében, amelyek hatalmas és helyrehozhatatlan károkat okoznak annak a környezetnek, amelytől minden emberi lény függ? Talán ma még erőltetettnek tűnhet elképzelni, hogy államok katonai fellépéssel való fenyegetéssel igyekeznek ezt megakadályozni, de egyre valószínűbbé válhat, ha a klímajövőnkkel kapcsolatos legsötétebb jóslatok beigazolódnak.
Van itt azonban egy kegyetlen ellentmondás: Az éghajlatváltozásért leginkább felelős országok a legkevésbé fogékonyak kényszer alkalmazására, miközben azoknak az országoknak a többsége, amelyek esetleg hajlandóak lennének a nyomásgyakorlása, nem rendelkezik a probléma kezeléséhez szükséges erőforrásokkal. Az öt ország, amely a legtöbb üvegházhatású gázt kibocsátja, Kína, az Egyesült Államok, India, Oroszország és Japán. Közülük négy rendelkezik atomfegyverekkel, Japán pedig önmagában is félelmetes katonai hatalom. Valószínűleg nem működne, ha bármelyiküket is szankciókkal fenyegetnék, és nincsen semmi realitása annak sem, hogy komoly katonai fellépést helyeznének kilátásba velük szemben. Sőt, az sem valószínű, hogy a Biztonsági Tanács felhatalmazást adna erő alkalmazására sokkal gyengébb államok ellen, mivel állandó tagjai nem szeretnének precedenst teremteni, és szinte biztosan megvétóznák a javaslatot.
Ez teszi még érdekesebbé Brazília esetét. Brazília véletlenül – pusztán történelmi okokból – egy létfontosságú globális erőforrás birtokában van, és annak pusztítása sok más országnak, ha nem az egész bolygónak, is árt. Belize-től vagy Burunditól eltérően, amit Brazília tesz, annak nagy hatása lehet. Brazília azonban nem igazi nagyhatalom, és talán lehetséges lenne gazdasági szankciókkal vagy akár erő alkalmazásával megfenyegetni, ha nem hajlandó megóvni az esőerdőt. Csak, hogy világos legyen: Nem javaslok ilyen lépést sem most, sem pedig a jövőben. Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy Brazília némileg kiszolgáltatottabb a nyomásgyakorlással szemben, mint más államok.
Elképzelhetőek más megoldások is erre a problémára. Az államok megtehetik, hogy egyoldalú kereskedelmi szankciókkal fenyegetik meg vagy sújtják a környezetileg felelőtlen államokat, és a magánszemélyek előtt is mindig nyitva áll az a lehetőség, hogy hasonló okokból önkéntes bojkottot szervezzenek. Egyes államok már tettek is lépéseket ebbe az irányba, és nem nehéz elképzelni, hogy ezek a megmozdulások egyre általánosabbak lesznek, ahogy a környezeti problémák megsokszorozódnak. Egy másik megoldás az lehetne, ha a környezeti szempontból érzékeny területeket birtokló államoknak fizetnének, hogy az emberiség egészének érdekében megóvják azokat. A nemzetközi közösség gyakorlatilag támogathatná a környezetvédelmet azok nevében, akiknek módjukban áll tenni valamit.
Ennek a megközelítésnek nemcsak az az előnye, hogy nem váltana ki olyasfajta nacionalista reakciót, amilyet egy kényszerítő kampány kiprovokálna, de az is, hogy ez talán ösztönzőleg hatna egyes országokra, hogy környezetileg felelős politikákat folytassanak, abban a reményben, hogy ezzel anyagi haszonra tehetnek szert egy aggódó nemzetközi közösségtől.
Mindez puszta spekuláció, és még csak most kezdtem el átgondolni ezeknek a dilemmáknak a lehetséges következményeit. Ezt viszont tudni vélem: Egy olyan világban, amely szuverén államokból áll, mindenki mindent megtesz a saját érdekei védelmében. Ha egyes államok veszélyeztetik az összes többi jövőjét, akkor a súlyos konfrontációk és konfliktusok lehetősége növekszik. Ez nem teszi elkerülhetetlenné az erő alkalmazását, de tartósabb, határozottabb és látványosabb erőfeszítésekre lesz szükség ennek megelőzésére.
Írta: Stephen M. Walt
Forrás: Foreign Affairs
Fordította: Latin-Amerika Társaság