1829-ben a chilei parlament José Joaquín Vicuñát nevezte ki az ország új alelnökének. Ez akár a világ egyik legunalmasabb történelemleckéjének kezdete is lehetne, ám Vicuña személye olyannyira kifogásolható volt, hogy kinevezése puccsot váltott ki, amit aztán egy körülbelül kétezer ember életét követelő polgárháború követett.
Az élmény annyira traumatikus volt, hogy az 1833-as chilei alkotmány teljesen megszüntette az alelnöki tisztséget, és az országban azóta sincs ilyen poszt, így a belügyminiszter a következő az utódlási sorban. Ehhez hasonló mozgatórugók vezették Mexikót is az alelnöki tisztség a mexikói forradalmat követően való megszüntetésében, miután az utolsó személyt, ami betöltötte, meggyilkolták. Ezek kivételeknek számítanak a mai Latin-Amerikában, de van még egy kevéssé ismert tény: még az 1940-es években is a térség országainak csupán körülbelül egyharmadának volt alelnöke, és úgy tűnik, hogy ők is éppen olyan jól boldogultak.
Úgy tűnik, hogy Bolsonaro és Mourão máris szembekerültek egymással - Fotó: Getty Images
Ez a kis történelmi adalék a héten jutott eszembe, amikor Jair Bolsonaro egy São Pauló-i kórházi ágyból igyekezett ellátni elnöki kötelezettségeit. Egy megterhelő kilencórás műtéttel egy kolosztóniás zsákot távolítottak el róla, amit az ellene tavaly szeptemberben elkövetett merényletkísérlet óta viselt, ám a brazil elnök mindössze negyvennyolc órával ezt követően máris újra munkába állt, és meztelen felsőtesttel, monitorokkal borítva videókonferenciát tartott minisztereknek, és dokumentumokat írt alá a kórházi ágyában.
Ez nem bizonyult bölcs dolognak. A hétvége során Bolsonaro orvosai állítólag megrótták az elnököt, amiért túl sokat beszélt, és arra figyelmeztették, hogy emiatt túl sok gáz gyűlhet fel a gyomrában, és ez akadályozhatja a sebgyógyulást. Azt is javasolták neki, hogy ne kövesse a parlamenti eseményeket a tévében. Aztán, hétfőn, egy nagyobb kellemetlenség történt: az elnöknek kórházban kell maradnia legalább még egy hétig, és átmenetileg teljesen megtiltották neki, hogy beszéljen.
A külső szemlélőben esetleg felmerülhetett a kérdés: mire fel volt ez a nagy sietség? Miért nem hagyta egyszerűen az alelnökére a kötelezettségeit még néhány napig, ahogyan ezt az alkotmány lehetővé teszi, és koncentrált a megfelelő felépülésre? A válasz azonban világos volt. Alig egy hónapnyi hivatalban töltött idő után Bolsonarónak olyan súlyosan megromlott a kapcsolata a helyettesével, Hamilton Mourão nyugalmazott tábornokkal, hogy akár még szakítás is lehet a vége. Januárban, amikor a tábornok Bolsonaro egyhetes davosi látogatása idején átvette az elnöki feladatokat, számos olyan interjút adott és kijelentést tett, amelyek szembetűnően ellentétben állnak főnöke nézeteivel olyan kérdésekben, mint például a fegyvertartási szabályok enyhítése (értelmetlen, mondta), vagy Brazília izraeli nagykövetségének Jeruzsálembe költöztetése (ami talán nem is fog megtörténni, mondta arab diplomatáknak). Valószínűleg az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy Mourão a Twitteren még a sajtónak is udvarolni kezdett – ami ellen pedig Bolsonaro gyakran intéz kirohanásokat, mondván, hogy az „álhíreket terjeszt” –, és dicsérte „elkötelezettségét, lelkesedését és professzionális szellemiségét”. Nem csoda, hogy Bolsonaro sietett visszavenni tőle az irányítást.
Egy szinten, Mourão retorikája egy nagyon is valós ideológiai törésre mutat rá Bolsonaro kormányán belül. Ott van az úgynevezett antiglobalista szárny, amit Ernesto Araújo külügyminiszter és Bolsonaro fia, Eduardo vezetnek, és ami lelkesen igyekszik átformálni a brazil külpolitikát oly módon, hogy azt Washingtonhoz, Donald Trumphoz és a „keresztény értékeket” valló országokhoz közelítse – és eltávolítsa Kínától és az arab világtól. Mourão pedig egy olyan erős tömböt képvisel, amit többnyire a kormány egyharmadát kitevő egykori katonatisztek alkotnak. Ez nem számít teljesen homogén csoportnak, de tagjaira általában az jellemző, hogy pragmatikusabb szemlélettel állnak a külpolitikához, és tudomásul veszik például azt, hogy Kína Brazília legnagyobb kereskedelmi partnere. Sokukat nem nagyon érdekelnek olyan társadalmi kérdések – „a gender ideológia”, „a kulturális marxizmus”, és így tovább –, amelyek lelkesítőleg hatnak Bolsonaro táborának kemény magjára.
Emiatt az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mérsékelt gondolkodású brazilok már a hadseregtől várják a még radikálisabb fordulat megakadályozását. Ennek legszemléletesebb példája az volt, amikor Jean Wyllys, Brazília legismertebb LMBT parlamenti képviselője, és Bolsonaro régi ellenlábasa, a múlt hónapban bejelentette, hogy az őt ért számos fenyegetés hatására lemond mandátumáról, és elmenekül az országból. Bolsonaro erre reagálva ünnepélyes üzeneteket posztolt a Twitterre („Ez egy nagyszerű nap!”), miközben Mourão borúsan megjegyezte, hogy „bárki, aki parlamenti képviselőket fenyeget, bűncselekményt követ el a demokrácia ellen”. Ennek hatására a Twitteren és máshol ömleni kezdtek a „nem tudom elhinni, minden elismerésem Mourãoé” típusú üzenetek. Egyik São Pauló-i tudós barátom ezt írta nekem: „Ez hihetetlen, de ez az ember lehet, aki megmenti a brazil demokráciát.”
Lehetséges, de talán van emögött egy mélyebb, aggasztó tendencia is. Brazília legutóbbi diktatúrájának 1985-ös vége óta öt alelnökből három került a legfőbb vezetői pozícióba, egyszer halálos betegség, kétszer pedig felelősségre vonási eljárás miatt. Tehát megdöbbentő módon hatvan százalék azoknak az aránya, akik hazai pályán nyertek. A legutóbbi esetben Michel Temer nyíltan szervezkedett Dilma Rousseff ellen, és arra panaszkodott, hogy az államfő „díszalelnököt” csinált belőle – aztán 2016-ban élére állt az ellene indított felelősségre vonási eljárásnak. Ilyen környezetben egyesekben felmerül a kérdés, hogy vajon Mourãót őszinte politikai különbségek vezérlik-e, vagy esetleg máris főnöke állására pályázik. „Ő egy áruló” – mondta nekem a héten egy a kormányhoz közel álló személy. A törés olyannyira nyilvánvaló, hogy még Steve Bannon, a Bolsonaro családhoz közel álló amerikai nacionalista is megszólalt az ügyben egy szerdán megjelent interjúban, és Mourãót „haszontalannak” nevezte, illetve kijelentette „eltért az irányvonaltól”.
Mindez elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy vajon Brazília képes-e egyáltalán kezelni egy alelnököt. Talán maga a pozíció jellegénél fogva destabilizáló, különösen egy olyan országban, amelyben több tucat politikai párt működik, amelyek furcsa és végső soron törékeny koalíciókra kényszerülnek. Ne nevessenek – pontosan erre a következtetésre jutott egy nemrég elkészült tanulmány, amit két skandináv tudós, Leiv Marsteintredet és Frederik Uggla írt, akik Latin-Amerika alelnöki intézményével foglalkozó első nagyobb kutatásnak nevezték munkájukat. Azt állapították meg, hogy azokban a latin-amerikai országokban, amelyekben az elnökjelöltek arra kényszerülnek, hogy pártjukon kívülről válasszanak alelnökjelöltet maguknak, „majdnem háromszor nagyobb a valószínűsége, hogy elnöki ciklusuk puccsok vagy felelősségre vonási eljárások miatt idő előtt ér véget”, mint azokban az országokban, amelyekben a jelöltpárok hasonlóbbak. A tanulmány szerzői nyitva hagyják a kérdést, hogy az alelnök intézménye oka vagy következménye ennek az instabilitásnak. Brazília múltjának ismeretében azonban bizonyosan már erre is felvonták néhányan a szemöldöküket.
A legutóbbi események előrevetíthetik a Chilét 1829-ben, vagy a Mexikót 1913-ban ért traumát? Talán nem. És persze az is igaz, hogy bármiféle szerkezeti átalakítási kísérlet a jelenlegi politikai környezetben még destabilizálóbb lehet. De érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon Brazíliának nem felelne-e meg jobban egy olyan modell, amely kevésbé ösztönzi az intrikát és a lázadást. Rousseffnek küldött híressé vált levelében maga Temer panaszkodott eképpen: „Mindig is tudatában voltam annak a mélységes bizalmatlanságnak, amit ön és csapata tanúsított irántam. (…) Olyan bizalmatlanságot, ami összeegyeztethetetlen azzal, amit teszünk azért, hogy fenntartsuk az ön kormánya iránti személyes és párt szintű támogatást.” De talán nem a Rousseff-Temer társulás volt összeegyeztethetetlen; hanem az egész modell.
Írta: Brian Winter
Forrás: Americas Quarterly
Fordította: Latin-Amerika Társaság