Már két guatemalai gyerek halt meg határőrizeti fogságban. Az ügynökség azonban régebb óta játszik szerepet Latin-Amerika elnyomásában.
John P. Longan az Egyesült Államok határőrségének ügynöke volt az 1940-50-es években, és a mexikói határ azon részének közelében teljesített szolgálatot, ahol két guatemalai bevándorló gyermek kapott halálos betegséget a múlt hónapban, miközben határőrizeti fogságban voltak – a hétéves Jakelin Caal Maquín, aki [2018.] december 8-án, és a nyolcéves Felipe Gómez Alonzo, aki pedig szenteste halt meg. Longan erőszakos ember hírében állt, ahogy sok más határőr is. A 20. század eleji megalapítása óta a Határőrség (Border Patrol) szinte teljes büntetlenség mellett működik, és a hírek szerint ez a legátpolitizáltabb szövetségi rendvédelmi szerv – még a J. Edgar Hoover-féle FBI-nál is jobban.
Az amerikai határőrségnek súlyos szerepe van Latin-Amerika múltbeli és jelenlegi elnyomásában - Fotó: Reuters/José Luis González
Ahogy a kubai forradalom 1959-es győzelmét követően fokozódott a hidegháború Latin-Amerikában, Longan, aki pályafutását Oklahomában kezdte rendőrtisztként, a CIA-nak kezdett dolgozni, biztonságpolitikai segítségnyújtást biztosított – a külügyminisztérium álcája alatt – szövetséges kommunista-ellenes országoknak. Egyszerűen fogalmazva Longan megtanította a helyi hírszerző szerveknek és a rendőrségnek, hogy hogyan hozzanak létre halálosztagokat, amelyekkel politikai aktivistákat vehetnek célba, és olyan stratégiákat honosított meg, amelyeket korábban bevándorlók elfogásához alkalmazott a határnál. 1965 végén érkezett Guatemalába, ahol felállított egy félkatonai egységet, amely a következő év elején végrehajtotta az úgynevezett Operación Limpiezát, vagyis a Tisztogatás Hadműveletet. Három hónap leforgása alatt ez az egység több mint nyolcvan rajtaütést és számos törvénytelen kivégzést hajtott végre. Az egyik ilyen akció során négy napon át fogva tartottak, megkínoztak és kivégeztek több mint harminc tekintélyes baloldali ellenzéki vezetőt. A hadsereg a holttesteiket a tengerbe dobta, a kormány pedig tagadta, hogy bármiféle tudomása lenne a hollétükről.
Longan Limpiezája döntő lépés volt Guatemala megregulázásában, amely úgy megerősítette a hírszerző rendszert, hogy az a polgárháború alatt több tízezer ember eltűnéséért, kétszázezer ember haláláért és megszámlálhatatlan kínzásért lett felelős. (Longan munkáját Greg Grandin taglalja a The Last Colonial Massacre című könyvében.)
Az Egyesült Államok szerepe ebben a polgárháborúban persze nem korlátozódott az egykori határőr titkos műveleteire. A hidegháború során Washington számos alkalommal beavatkozott Guatemalában, pénzelte a tomboló hadsereget, álcát biztosított a halálosztagoknak, amelyeket saját ügynökei, például Longan, segítségével hoztak létre, és jelezte, hogy szemet fog hunyni a népirtás felett. Már Ronald Reagan 1980-as megválasztása előtt, a majdani elnök kampányában fontos szerepet játszó egyik nyugalmazott tábornok Közép-Amerikába utazott, és közölte a guatemalai tisztviselőkkel, hogy „Reagan úr tudja, hogy jó sok piszkos munkát kell elvégezni”. (Ehhez az idézethez lásd Allan Nairn a Council on Hemispheric Affairs-nál 1980. október 30-án megjelent „Az ellentmondásos Reagan-kampány kapcsolatai a guatemalai kormánnyal és magánszektorbeli vezetőkkel” című írását.) A hivatalban lépett Reagan pedig felszereléssel és kiképzéssel látta el a guatemalai hadsereget, hogy elvégezze ezt a piszkos munkát (tette ezt annak ellenére, hogy a Carter-kormány idején tilalmat vezettek be a katonai segélyekre vonatkozóan, kihasználva, hogy a már érvényben lévő segélyekre nem vonatkozott a tiltás). Reagan sietett erkölcsi támogatásáról biztosítani a guatemalai génocidairékat, és Efraín Ríos Montt tábornok de facto államfőt, aki 1982 tavaszán puccsal ragadta magához a hatalmat, „nagyon becsületes embernek” nevezte, aki „teljesen elkötelezett a demokrácia iránt”.
A polgárháború, amit az Egyesült Államok segített előmozdítani Guatemalában, súlyosan érintette azokat a területeket, ahonnan Felipe Gómez és Jakelin Caal – a két amerikai őrizetben meghalt gyerek – származtak. A Nation egy korábbi cikkében szóltunk már a földrablási hullámokról, a terrorról és az elvándorlásról, ami a 20. század nagy részében és a 21. század egészében mélyen érintette Caal Alta Verapaz-ját az ország északi részén.
Felipe Gómez Alonzo a nyugati felföldeken született, Huehuetenango megyében, egy Yalambojoch nevű eldugott kis faluban, tíz óra autóútra Guatemalavárostól a mexikói határ közelében. A falu egy csúcsos hegyek által övezett völgy mélyén fekszik. Ennek a völgynek a közepén van egy domb, ami olyan mintha egy gyermek lenne az anyja hasában. A chujban, a térség maja nyelvében, ez a dombot unin witz-nek, gyerek dombnak nevezik.
Jakelin q’eqchi’, Felipe pedig chuj volt, és mindketten egy olyan helyi gazdálkodó közösséghez tartoztak, amely régóta küzd a földjeiért. Az Egyesült Államok által szervezett, az agrárreformot meghiúsító 1954-es puccs a q’eqchi’ régióhoz tartozó Huehuetenangóban egy olyan évtizedekig tartó politikai csatározást indított el, amely során a helyi földbirtokosok a hadsereggel szövetkeztek a kétségbeesetten földre és egy jobb jövőre áhítozó szegény maja parasztok ellen. A térség sok közösségére hatottak a felszabadítás teológiájának a katolikus társadalmi igazságosságról szóló tanai, amelyek végigsöpörtek Közép-Amerikán az 1960-70-es években. Amikor a Szegények Gerillahadserege (Ejército Guerrillero de los Pobres) megjelent Huehuetenangóban az 1970-es évek közepén, sok falubeli szövetségesekként üdvözölte őket a „gazdagok hadserege” elleni harcban, és 1980-ra a tartomány nyíltan fellázadt Guatemala korrupt és erőszakos katonai kormánya ellen.
1982. június 17-én Ríos Montt parancsára guatemalai katonák hatoltak be a közvetlenül Yalambojoch mellett lévő San Francisco szarvasmarha-tenyésztő birtokra. A birtok tulajdonosa, a hadsereg egyik ezredese, a térségben folyó gerillatevékenység miatt elmenekült. A katonák házról-házra jártak, és összeterelték a munkásokat és családjaikat, akiket a gerillák támogatásával vádoltak. A gyerekeket elválasztották a szüleiktől, és felvágták a hasukat vagy fejüket oszlopokon verték szét. A nőket megerőszakolták, majd élve elégették őket. A férfiakat agyonlőtték vagy lefejezték. Egy nappal később háromszázötven ember hevert holtan mindenfelé. Az egyetlen túlélő Mexikóba menekült, ahol Ricardo Falla guatemalai antropológus és jezsuita pap interjút készített vele. A San Franciscó-i mészárlást a guatemalai Igazság Bizottság 1999-es jelentése külön ki is emelte.
A mészárlás után, amikor a kormánykatonák eltörölték falvaikat a föld színéről, Yalambojoch lakói több ezer társukkal együtt elmenekültek, aminek következtében a Guatemalát és Mexikót elválasztó határsáv teljesen elnéptelenedett. Egyeseket a hadsereg menekülés közben elfogott és megölt. Mások folytatták útjukat az Egyesült Államok felé. Ez volt a kezdete a guatemalaiak nagy vándorlásának „el Norte” felé. Összesen 1,5 millió embert űzött el otthonából a guatemalai hadsereg felperzselt föld hadjárata 1981-ben és 1982-ben. A guatemalai Történelmi Feltárás Bizottság a maja-chuj térségben végbement erőszakos kitelepítést „népirtásnak” nevezte. A fiatal Felipe Gómez Alonzo apja, Agustín Gómez Pérez tizenegy éves gyerek volt a kivándorlás idején. Yalambojoch lakosai tizennégy évig voltak távol, és csak a békemegállapodás 1996-os aláírása után tértek vissza.
Huehuetenango tehát már eleve az egyik legfőbb bevándorló-kibocsátó régió volt. De miért nem tudtak ezek a hazatért emberek túlélni a háború utáni Guatemalában?
Ennek egyik magyarázata a népirtás öröksége: A hadsereg célja nemcsak a gerillák visszaszorítása volt, el akarták pusztítani a reményt is, hogy lehetséges más jövő Guatemala számára. A yalambojoch-i emberek szétszóródtak Mexikóban 1982 után. Csupán a közösség fele tért vissza Guatemalába, és akik így tettek, idegenek voltak egymásnak. A gyerekként elmenekült fiatal felnőttek nem sok mindent tudtak a földről vagy annak műveléséről. Amikor mexikói és amerikai munkaközvetítők Huehuetenangóba érkeztek, hogy majákat vegyenek fel az amerikai mezőgazdaságba vagy baromfifeldolgozó-üzemekbe – mivel a mexikói munkások szakszervezetbe tömörültek, a guatemalaiakat sokkal alkalmazkodóbbaknak tekintették – ezek a fiatalok kapva kaptak a lehetőségen, és mentek. Ahogyan Ricardo Falla és Elena Yojcom írják az El sueño del Norte en Yalambojoch (Az Észak álma Yalambojochban) című könyvükben, a hazaküldött pénzekből épültek újjá ezek a háború által megtépázott közösségek. Kevés kivételtől eltekintve a külföldi elvándorlás volt az egyetlen kompenzáció, amit kaphattak, ahogyan Ruth Piedrasanta guatemalai antropológus rámutat.
Yalambojoch lakói családonként csupán néhány hektáros csekély jelentőségű földparcellákból élnek. A békemegállapodás nem változtatott az országban uralkodó egyenlőtlen földtulajdon-viszonyokon vagy a politikai és gazdasági hatalomkoncentráción. Ennek a változásnak a lehetősége az 1954-es puccsal és az 1980-as évek elejének felkelés-ellenes hadjáratával foszlott szerte, ahogyan az Egyesült Államok kormánya ismételten a status quo javára billentette a hatalmi egyensúlyt Guatemalában. A guatemalai elitet egész egyszerűen túlságosan nagy boldogsággal töltötte el az embereket elvándorolni látni, mivel az oligarchia kezében lévő bankok zsebelték be a hazaküldött pénzekből befolyó jutalékokat, és az 1990-es években a nemzetközi fejlesztési bankok elkezdték a hazaküldött pénzekből megvalósuló fejlődés elképzelését népszerűsíteni.
Ahelyett, hogy egy emberközpontú vidékfejlesztést szorgalmazott volna, a guatemalai kormány – nemzetközi fejlesztési hitelekkel támogatott – háború utáni stratégiája az volt, hogy az ország hatalmas területeit nyitotta meg külföldi befektetők megaprojektjei, például a bányászat vagy a vízerőmű gátak előtt. Ahogy Luis Solano guatemalai közgazdász megjegyzi, a projektek befektetőinek listáján egyetlen maja név sem szerepel, a profit a guatemalai elit családi hálózataival összefonódó nemzetközi konglomerátumokhoz folyik be.
Az egyik ilyen projekt az Északi Átlós Országút (FTN), amit még a guatemalai katonai kormányok kezdtek el építeni, hogy megnyissák az ország északi nagybirtokait az olajfúrások és más kitermelési formák előtt. A háború idején a gerillák szabotázsakciói miatt leállt a projekt, de a békemegállapodás aláírása után bosszúszomjasan tért vissza. Az FTN most átszeli az egész térséget az északi Huehuetenangótól, ahol Felipe Gómez Alonzo élt, Alta Verapazig, ahol pedig Jakelin Caal Maquínt temették el.
Yalambojoch-ban az emberek összefogtak, hogy leállítsák a falujukon keresztülmenő országút építését, de nem azért, mert nem szerettek volna utat, hanem mert az építkezést végző izraeli cég azzal fenyegetett, hogy több száz fát fog kivágni egy védett erdőben, ami közvetlenül a közösség egyetlen ivóvízforrása mellett van. Néhány kilométerrel arrébb a megaprojekteket ellenző közösséget és a környezetvédelmi aktivistákat börtönöznek be, támadnak vagy ölnek meg, és a guatemalai biztonsági erők újra militarizálták a körzetet. A térségben a legújabb gyilkosságok éppen egy nappal azelőtt történtek, amikor Felipe és apja átlépték az Egyesült Államok határát.
Végezetül pedig ott van az éghajlatváltozás. Bár túlzottan leegyszerűsítő lenne azt állítani, hogy a közép-amerikai bevándorlók „klímamenekültek” lennének (veszélyes is lenne ezt mondani, mert ez végső soron még katasztrofálisabb határőrizeti politikákat igazolhat), bizonyítékok mutatnak arra, hogy egyes régiókban az éghajlatváltozás miatt az emberek képtelenek lehetnek a földjeiken maradni. Huehuetenangóban, így Yalambojoch-ban is, a kis parcellákon való kávétermesztésből befolyó potenciális jövedelmeket bizonytalanná teszi a kávécserjéket elpusztító la roya, más néven kávérozsda elnevezésű gomba, amit egyes tudósok az éghajlatváltozással hoznak összefüggésbe.
Ezek koncentrikus körök, amelyek mindegyike efelé a baljós pillanat felé pörög: Egy határőr elkezd a CIA-nek dolgozni, és segít létrehozni egy halálosztagokra épülő rezsimet, amely fokozza a polgárháborút, ami pedig bibliai méretű elvándorlást okoz; amikor pedig ezek a polgárháborús menekültek, köztük a yalambojoch-i családok megpróbálnak visszatérni, sokuk nem tud túlélni a háború által teremtett társadalomban. Híradások szerint Felipe apja fuldoklott az adósságokban. Sokan azok közül az emberek közül, akik még több erőszakot, kitelepítést és kifosztást szenvednek el, miközben mindent megtesznek, hogy elhárítsák a nyersanyag-kitermelés és a tomboló szegénység legrosszabb társadalmi és környezeti hatásait, próbálnak elmenekülni, és az egyetlen járható út északra, egy militarizált határhoz vezet, ahol valamiféleképpen az egész elkezdődött.
Stuart Schrader szerint, aki ezt a közeljövőben megjelenő Jelvények határok nélkül: Hogyan formálta át az amerikai rendfenntartást a globális felkelésellenesség? című könyvében megírja, a hidegháború idején bevett gyakorlat volt, hogy a CIA-hez kötődő „közbiztonsági” programok keretében egykori határőröket, mint amilyen Longan is volt, küldtek, hogy külföldi rendőröket képezzenek ki, mivel ők nagyobb valószínűséggel beszéltek spanyolul, mint a más rendvédelmi szervek tisztjei. Az olyan országokban, mint El Salvador, Honduras és Guatemala, ők végezték el azt a „piszkos munkát”, amelyet Reagan megbízottjai szerint el kellett végezni. A Los Angeles Times egy 1974-es cikke szerint az 1970-es évek elejéig az Egyesült Államok a latin-amerikai halálosztagokba szánt jelöltjeit a texasi Los Fresnosban lévő határőrségi akadémiára reptette, hogy ott „CIA-s oktatóktól kapjanak kiképzést bombák tervezéséhez, készítéséhez és esetleges használatához”. Maga Longan 1957-ben egyértelműen kimondta, hogy mit gondol a határon végzett munkájáról: „széles fronton háborút vívunk”.
Ahogyan a Drive-By Truckers írta egy 2016-os dalában – ami egy gyilkosságot elkövető határőrről szól, aki később a Nemzeti Fegyverszövetséget a mostani radikális jobboldali szervezetté tette –: „Az egész a határnál kezdődött. És ma megint ott vagyunk.”
Írta: Greg Grandin és Elizabeth Oglesby
Forrás: The Nation
Fordította: Latin-Amerika Társaság